387/1. A tintafoltos elismervény — A szabályos átadás

Az antikvárius reszkető ujjakkal halászta elő a pult alól a megsárgult elismervénytömböt. A gőzmozdony-szürke felöltőt viselő új vevő mozdulatlanul állt, mint egy precíziós beállítású állóóra. Szemeiben a zöld számlálótárcsák halk kattanással álltak meg a legújabb iktatószámon.
– Az átvételi bizonylat C pontja hiányos – közölte a vevő szintetikus, mégis meglepően dallamos hangján, és egyetlen határozott mozdulattal elvette a felajánlott rézpennát. – A csomagolási illetéket a helyszínen maradt felek kötelesek kiegyenlíteni.
Az antikvárium hátsó szobájából ekkor halk, ritmikus sziszegés hallatszott. Nem a lezárt utazóláda felől érkezett a hang, hanem a régi gázlámpából, amelynek lángja hirtelen narancssárgáról halvány kékeszöldre váltott. Az antikvárius nyelt egyet, miközben a pult száraz faanyaga alatt megrezdült egy rejtett, rézből készült szerkezet.
– Hány példányban óhajtja a másolatot? – kérdezte a kereskedő, s óvatosan hátralépett a falig.
A vevő fémes ujjai végigsiklottak az elismervény szélén, s ahol a bőre a papírhoz ért, a rostok finom vöröses elszíneződést kaptak. A bolt előtti utcán ebben a pillanatban megállt egy névtelen, sötétre festett hordárszekér. A felcsendülő fémzaj csöppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a küldemény elszállítására kijelölt műszak megérkezett.