386/2. A bíbor viaszpecsét — A szabályzati fennakadás

A szürke kabátos ellenőr fittyet hányt a kirakatüvegen csattanó sétapálca ritmusára. A láda mélyén kipattant második rekeszből egy súlyos, öntöttvas pecsétnyomót és egy csillogó, bíborszínű viaszrudat emelt ki, majd megfontolt mozdulatokkal elrendezte őket az antikvárius íróasztalán.
– A hatályos 402-es cikkely értelmében a 385-ös típusú egységek tulajdonjoga kizárólag a hivatalos leszerelési igazolás lepecsételése után ruházható át – magyarázta az ellenőr szárazon, miközben apró gázégőt gyújtott a viasz megolvasztásához. – Amennyiben a tisztelt vevő a dokumentum nélkül veszi át a szerkezetet, a szabályzat automatikusan a csomagolósegéd kiegészítő alkatrészének tekintik őt is, és leltári számmal látják el.
Az antikvárius, aki éppen a tollat akarta átnyújtani a félig nyitott ajtón, azonnal mozdulatlanná dermedt. Az utca felől a zöld kalapos úr türelmetlen kopogtatása hirtelen alábbhagyott; mintha a forró bíborviasz látványa egy pillanat alatt elvette volna a kedvét a sürgetéstől.
A csomagolósegéd mellkasi lencséje fénylő pontot vetített az ellenőr szürke hajtókájára, ahogy a férfi a sárgaréz csengőt háromszor megszólaltatta. A csengő mély, fémes kondulására a kirakat sarkában álló óraszerkezetek számlapjai egyszerre lendültek ki a megszokott ütemből.
– Az optikai teszt sikeres – bólintott az ellenőr, és a forró viaszt az igazolás szélére csöppentette. A viaszból azonban nem füst emelkedett fel, hanem egy apró, fogaskerék alakú gőzpöffentés.