384/2. A fekete tintasugár — A hidraulikus tévedés

A fekete folt sűrű, kormos pacniszerűen terült szét a szűzfehér papíron, majd fenyegetően terjeszkedni kezdett a leltári mező határai felé.
A keménykalapos ellenőr egyetlen óvatos lépést tett hátra, csipeszét védelmezőn maga elé tartva, miközben mellényén a sárgaréz láncok riadtan egymáshoz koccantak.
– Műszaki öndiagnosztika – jelentette ki némileg elvékonyodott hangon, bár a tekintete vadul ugrált a megsüllyedt asztallap és a fali bronzcső között. – A rendszer csupán a nyomáshibát regisztrálja. Teljesen megszokott protokoll az automatizált csarnokokban.
A csomagolósegéd, aki fülig érő gallérja mögé próbálta rejteni hirtelen támadt remegését, egy adag viaszos papírral óvatosan felitatni igyekezett a friss tintát. Az anyag azonban ahelyett, hogy magába szívta volna a folyadékot, tompa, fütyülő hangot adott ki, amint a fekete folyadék felületével érintkezett.
– A páratartalom – suttogta a segéd szinte bocsánatkérőn, miközben ujjai feszülten szorították a spárgát. – A viaszréteg és a korom reakcióba lépett a fülke huzatával.
Az ellenőr lassan megrázta a fejét, és feszülten zsebre vágta a csipeszt. Lépteik alatt a fapadló hirtelen halk kattanással megdőlt két fokot felfelé, mint egy finoman kiegyensúlyozott mérlegserpenyő. A csarnok mélyéből ekkor fémes rázkódás morajlott fel, és a szomszédos válaszfal rése mögött lassan kiemelkedett egy sorszámozott rézkorong.