383/3. A második csepp — A rejtett visszhang

A csomagolósegéd elégedetten bólintott a precíz alakzatra. „Rendszeresség, íme!” – gondolta, mint aki most fedezett fel egy új fizikai törvényt a folyékony anyagok viselkedéséről, miközben a viasz lassú dermedését figyelte. Az ilyen apró „csodák” tartották ébren az érdeklődését a napi rutinban, mely egyébként aligha kínált intellektuális kihívásokat. Átvette a leltározott páros másik darabját, egy ugyanolyan fakó, ám annál súlyosabb, festetlen fadobozt, és óvatosan a pultra helyezte. A doboz alján finoman megmunkált, alig észrevehető rézbetétek csillogtak a műhely félhomályában. Ahogy a doboz súlya ránehezedett a felületre, a pult alól egy halk, szinte alig hallható zúgás indult meg, éppen olyan, amilyet korábban a reteszelt szoba felől hallott, de most mintha a fa mélyéről kúszott volna elő. A csomagolósegéd felvonta a szemöldökét, és egy pillanatra elgondolkodott, vajon a szellőzőrendszer nem lenne-e már esedékes egy alapos tisztításra. A zúgás egy pillanatra felerősödött, majd elcsendesedett, ahogy a doboz stabilan megpihent. „Régi épület, régi csövek” – konstatálta magában, hozzászokva a műhely szeszélyeihez, melyek évtizedek óta kísérték munkáját. A forró viasz adagolója ismét a kezébe került. A második sötétvörös csepp, mely a szürke papírra hullott, egy még mélyebb, kongóbb fémes kattanást csalt elő a padló alól. Mintha egy hatalmas fogaskerék fordult volna el valahol a mélyben, vagy egy rejtett ellensúly került volna a helyére. A csomagolósegéd azonban csak a viaszfolt közepén megjelenő, egyre finomabb koncentrikus köröket figyelte, melyek most már egy hajszálvékony rézdrótot is magukba zártak, mely lassan, észrevétlenül feszülni kezdett a pult egyik lábánál, egy láthatatlan terhelés alatt.