382/4. A kiállítási talpazat — A rögzítési félreértés

A futár zihálva engedte a padlóra a súlyos ládát, amelynek tölgyfa fedele csikordulva nyílt fel, feltárva a belsőt. Az új vevő riadtan szisszent fel, amikor megpillantotta a rekesz tartalmát: öntöttvas talplemezek, vaskos menetes szárak és egy súlyos, kézi hajtású fúrókészülék feküdt a gyalulistben.
– A kiállítási rögzítőkészlet – állapította meg a restaurátor, és elégedetten emelt ki egy csiszolt acélszárat. – A századfordulós automatákat mindig a sarkuknál és a csípőjüknél fogva csavarozták a padozathoz, nehogy a figyelmetlen látogatók felborítsák őket a tárlaton.
Szenes úr és az ellenőr egyszerre merevedtek meg. Az olajos törölgetés még belefért a hivatali türelem kereteibe, ám a menetes csavarok és a kézi fúró láttán mindkettőjük tekintetében felizzott a tiszta, bénító rettegés. Az ellenőr ajka megremegett, de tudta: ha kiad egyetlen emberi hangot, a restaurátor azonnal hibás konstrukciónak nyilvánítja őket, ami a leltári szabályzat szerint azonnali szétszereléssel járt.
Az új vevő idegesen törölgette az izzadságot a homlokáról, miközben a kiállítási leírást szorongatta.
– Biztos benne, hogy át kell fúrni a vázat? – kérdezte feszült, óvatos hangon. – Nem sérül a gyűjtői értékük?
– Ugyan, a korabeli mesterek felkészültek erre – felelte a restaurátor, és a fúró hajtókarját lassú, baljós lendülettel forgatni kezdte. A fémalkatrészek száraz csikorgása betöltötte a helyiséget.