382/2. A rázkódó fadoboz — A szállítási biztonság

A macskakövek zökkenői szabályos ütemben verték vissza a diófa doboz alját. Odabent, a sötét viaszfészekben Szenes úr a szeme sarkából látta, ahogy az ellenőr bajusza minden egyes döccenőnél aprót ugrik. A fojtogató tartás miatt beszélni nem tudtak, de a tekintetükből egyértelműen kiolvasható volt a hivatali felháborodás: a leltározott tételeket az érvényes szállítási szabályzat szerint rugózott keretben kellett volna mozgatni.
A doboz hirtelen megállt, majd egy fémes kattanással kinyílt a sárgaréz zár. A résen át hűvös munkatermi fény és finom gépölajszag tódult be, kiszorítva a doboz áporodott pecsétviasz-szagát.
– Nagyszerű állapotban lévő, XIX. századi automaták – csendült fel az új vevő elégedett hangja a doboz felett, ahogy egy szemüveges restaurátor föléjük hajolt. – Látja a részleteket? Még az izzadságcseppeket is viaszból formázta meg a mester az írnok homlokán.
A restaurátor egy vékony finomcsipipesszel belenyúlt a dobozba, és óvatosan megkocogtatta Szenes úr fémgombos kabátujját.
– Figyelemreméltó precizitás – mormolta a szakértő elismerően. – A mechanika ugyan kicsit szorul a rögzítőviasz miatt, de egy alapos tisztítás és a fogaskerekek felhúzása után tökéletesen eljátsszák majd az iktatási jelenetet a kiállításon.
Egy apró, műszerolaj-csepp gördült le Szenes úr merev gallérján, miközben a szomszédos asztalon egy szétszerelt óraszerkezet halk rugója ketyegni kezdett.