381/1. A bezárt leltárkönyv — A szobafogság nyugalma

A háromszori kulcsfordulás fémes koccanása után a szobában meglepő csend támadt. Szenes úr lassan kihúzta kezét a zsebéből, s a markában lapuló hideg rézbilétákat egyenként a tölgyfa asztal szélére sorakoztatta. Az ellenőr nem mozdult; mereven bámulta az iktatókönyve borítóján vöröslő, még puha viaszcsöppet, amely pontosan olyan formát vett fel, mint egy befejezett körmondat végén a pont.
– Hivatali szempontból – szólalt meg az ellenőr elhaló, de büszke hangon –, a helyzet teljesen szabályos. Egy adásvétel befejeztével a korábbi tulajdonos jogköre megszűnik, az áru pedig a megállapodás szerinti tárolási ponton marad.
– A gond csak az – jegyezte meg Szenes úr, miközben óvatosan megkocogtatta a bezárt ajtó kilincsét –, hogy mi jelenleg nem a tárolási pont mellett állunk, hanem benne.
Az ellenőr a zsebéből egy újabb darab sárgás krétát kotort elő, s ahelyett, hogy kijáratot keresett volna, kényelmesen leült az egyetlen fennmaradt kárpitozott székre. Kinyújtotta a lábát, majd a cipője orra köré egy apró, félköríves vonalat húzott a parkettára, mintha ezzel jelölné ki saját magánszféráját a leltározott ingatlanon belül.
A falból korábban kisiklott fémes sín most lassan, szinte észrevétlenül húzódott vissza a vakolat mögé, de a rés nem záródott be teljesen. A lambéria tövéből halk, szünet nélkül ketyegő hang szűrődött ki, s a résből egy apró, gőzölgő rézgolyó gurult ki egyenesen Szenes úr cipője elé.