380/6. A vörös pecsétviasz — A lezárt adásvétel

A száraz csattanás nyomán a lambéria alsó szegélye két ujjnyira előreugrott, s a vakolat mögül egy fémes sín siklott ki a szoba tölgyfa parkettájára. Szenes úr óvatosan felvonta a szemöldökét, felkészülve egy elfeledett távíróvonalra, ám a sín tetején csupán egy apró, rézhengerekkel hajtott bélyegzőfej pihent. A szerkezet egyetlen lendületes kanyarítással gőzölgő, vörös tintás pecsétet nyomott a parkettára rajzolt krétakör közepére.
– No látja – mutatott rá az ellenőr diadalmasan –, a hivatali iktatás automatizált szakaszába léptünk! A kréta rögzítette a pozíciót, a rendszer pedig visszaigazolta a selejtezési kérelmet.
Az új vevő azonban nem ünnepelt. Nyugodt mozdulattal kiemelte a zsebéből a rézbilétás zsebkést, aminek pengéjén a sorszám ekkorra már teljesen kiszorította a gyártó védjegyét. Szemüvegét az orrára tolva elolvasta a frissen vésett sort.
– Tévedés – mondta halkan. – Ez nem selejtezési kérelem. Ez egy adásvételi elismervény.
Szenes úr a zsebébe nyúlt, de a saját kulcscsomója helyett már csak maréknyi hideg rézbilétát markolt. Az ellenőr krétája közben lágyan elnehezült a kezében, s vastag, vörös pecsétviaszként cseppent a saját iktatókönyvének borítójára. A fal mögötti szerkezet egy utolsó, fémes kattanással reteszelt.
– A szoba teljes berendezése – folytatta az új vevő, s kalapját a fejébe nyomva az ajtó felé lépett –, beleértve a parkettára rögzített leltári elemeket is, átkerült az én tulajdonomba.
Azzal kilépett a szobából, és a kulcsot kívülről háromszor rákattintotta a zárra. A félhomályban maradt helyiségben a polcon álló, elfeledett sárgaréz csengő egyetlen gúnyos, hamis hangot adott.