379/2. A kaparászó leltárfiók — A bürokratikus félreértés

Az új vevő felrántotta az íróasztal legalsó fiókját, felkészülve a legrosszabbra. A sötét faburkolat mélyén azonban nem egy kiéhezett rágcsáló lapult, hanem egy apró, réz fogaskerekekkel hajtott mechanikus szerkezet, amely egy miniatűr szövőkerethez hasonlóan hurkolta újra az öreg indexkártyák szálait.
– Az irattári szárazkorhadás megelőzésére szolgáló iktató-mechanizmus – jelentette ki a főellenőr metsző hangon, miközben türelmetlenül az órájára pillantott. – Nem kell bámulni. A szerkezet csupán a selejtezendő ügyiratok jelenlétét jelzi akusztikus úton. Leltári szempontból ez teljesen normális üzemi zaj.
Az új vevő bosszúsan szorította össze az ajkát. Úgy érezte, a hivatal minden egyes szeglete gúnyt űz a jelenlétéből, miközben a stopper másodpercmutatója már a kétperces határhoz közelített. Ráadásul a sárgaréz pántos utazóláda fedele magától résnyire pattant, és egy újabb köteg pecsételt kártya csúszott ki belőle egyenest a padlóra.
– Amennyiben az első tételt nem iktatja nyolc óra tizennyolc percig, a leltárfelelősség visszaszáll a ládára – tette hozzá a főellenőr szikrázó tekintettel.
A vevő megragadta a legfelső lapot, ám a fiókban ketyegő rézszerkezet hirtelen feladott egy apró, számozott gombot. A gomb közepén egy sárgaréz kulcslyuk derengelt, pontosan olyan alakú, mint a kártyára nyomott bélyegző.