379/10. A lezárt iktatás — A tulajdonjog hatálya

A szellőző nyílásából kilövellő sűrű gőz elült, s a falból egyetlen, még forró rézbiléta hullott a parkettára. A selyemkefe ekkor egy elégedett cuppanással elengedte Szenes úr tenyerét. A férfi megkönnyebbülten dörzsölte a bőrét, amelyen egy kékeslilán derengő, hajszálpontos tintabélyegző képe rajzolódott ki: ÁTVÉVE – ILLETÉK BEFIZETVE.
– Na látja! – horkantott fel az ellenőr, és a zsebéhez nyúlt, hogy elővegye a hivatalos panaszkönyvet. – Az eljárást ezennel felfüggesztem. Maga nem alkatrész, én pedig felhatalmazott köztisztviselő vagyok, akit nem lehet egy szellőzőnyílással félreállítani.
Az új vevő szelíden elmosolyodott, felvette a földről a rézbilétát, és Szenes úr tenyerére illesztette. A fém tökéletesen beleillett a tintanyom mintájába.
– Valóban nem alkatrész – mondta a vevő, és a mennyezeti iktatóórára pillantott. – Szenes úr a megrendelő. A selyemkefe csupán a vásárlási elismervényt nyomta a tenyerébe.
Az ellenőr meglendítette a karját, de a mozdulat félúton megakadt. A szőnyeg, amely korábban elnyelte a vonalzóját, most a bokájáig csavarodott, mint egy vastag csomagolópapír. A padlólemezek sima faszegélyű utazóládává alakultak körötte.
– Várjanak! Ez leltári tévedés! – tiltakozott az ellenőr, miközben a láda fedele magától emelkedni kezdett.
– Egy negyven évre visszamenőleg dokumentált, hitelesített ellenőrt vettem – jegyezte meg Szenes úr, és elégedetten porolta le a zakóját. – Kiváló kiállítási darab lesz a sarki antikváriumban.
A láda fedele lecsapódott, a lakat zárja kattant.
A csendben, a szomszédos szoba felől, egy rezedás szagú, félhomályos sarokban halkan megcsörrent egy bádogdoboz fedele.