376/5. A nullapont — A leltári átsorolás

A számláló nem állt meg a harmincnál: veszett iramban pörgött visszafelé, míg végül egy éles csengéssel el nem érte a nullát. Ebben a pillanatban a résnyire nyílt aktatár-ajtó mögül megszólalt egy hajszálpontosan ugyanolyan hang, mint a főellenőré, és szóról szóra ugyanazokat a bürokratikus szavakat szavalta a korrekciós illúzió fázisairól.
Szenes úr óvatosan benézett a homályos nyílásba. Odaát, a kísértetiesen azonos szobában egy másik főellenőr állt aranyozott ollóval, és egy másik Szenes úrnak magyarázta a szabványos eljárást. A különbség csupán annyi volt, hogy az odaáti Szenes úr hajtókájára már rá volt tűzve a „0040-es” rézbiléta.
– Látja? – mutatott a főellenőr elégedetten a túloldalra, miközben az ollót visszasüllyesztette a mellényzsebébe. – A mérésügyi szabvány világosan kimondja: a platina etalon nem a tömeget méri, hanem az adminisztratív kapacitást. Amint a számláló nullára fut, a látogató automatikusan átminősül felelős tisztviselővé.
Mielőtt Szenes úr tiltakozhatott volna, a főellenőr egyetlen kimért mozdulattal átlökte őt a nyitott kereten. Szenes úr megtántorodott, s mire visszanyerte az egyensúlyát, már a tölgyfa íróasztal mögött ült, ujjai között a csillogó ollóval.
A helyiség külső ajtaja ekkor halkan felnyikordult, s a homályos előtérből egy zöld kalapos úr lépett be, zsebében valami ütemesen ketyegő, apró rézdobozkával.