374/3. A leltári zörej — A racionális diagnózis

Mr. Henderson megállította az árcédulázó pisztolyt a levegőben. Tekintete egy pillanatra eltávolodott a bádogdobostól, és a raktárajtó mögötti homályra szegeződött.
– A csőrendszer – jelentette ki gyorsan, kissé túl hangosan, mintha a saját szavait próbálná ráerőltetni a szoba feszült csendjére. – A régi szellőzőjáratok a téli nedvesség hatására kitágulnak. Ez egy teljesen megszokott akusztikai jelenség egy ilyen korú épületben.
Kovács úr nem válaszolt, csak szorosabbra húzta a kabátját a nyakán, s mereven nézte a pulton heverő figura üres karafuratát. A bádogkatona mozdulatlan maradt, ám a hátsó szobából érkező ütemes kopogás most felgyorsult: két rövid, egy hosszú ütem követte egymást, pontosan úgy, mint egy száraz katonai induló felvezetése.
Henderson határozott léptekkel megkerülte a tölgyfa pultot. Elhatározta, hogy gátat szab a gyűjtő irracionális szorongásának. Benyúlt a pult alatti fiókba, és előhalászott egy hosszú fémvonalzót, amellyel a leltári dobozokat szokta eligazítani.
– Jöjjön csak, Kovács úr, oszlassuk el a kételyeit – intett gúnyos magabiztossággal. – Látni fogja, hogy a meglazult csőbilincs játéka az egész.
Amikor azonban átlépte a raktár küszöbét, a vonalzó fémje megcsillant az alacsonyan szálló porban: a legalsó polc tövében egy apró, rézből öntött felhúzókulcs hevert a deszkákon, és lassú, mechanikus lendülettel forgott a saját tengelye körül.