368/3. Az utolsó kalibráció — A levendulapecsét

Mr. Henderson, bár megállt a mozdulatban, megpróbált racionális magyarázatot találni a csipeszszerű sárgaréz kar váratlan megjelenésére. Valószínűleg egy elfelejtett rugó, vagy egy túlnyomás okozta szerkezeti elmozdulás – próbálta meggyőzni magát, miközben tekintetével a pántot pásztázta, hátha felfedez valami láthatatlan rögzítőt. Az antikvárius a pult mögül figyelte, arcán a feszült várakozás keveredett egyfajta morbid elégedettséggel.
A kar azonban nem mozdult tovább, nem csípett, nem fogott. Ehelyett, egy halk, szinte hallhatatlan zizegést követően, apró, füstszerű levendulaillatú pára áramlott ki a csúcsaiból. Henderson csuklóján, pontosan ott, ahol a kar megállt, egy pillanatra felvillant valami, mint egy leheletfinom, sárgaréz színű pecsét, majd eltűnt, alig észrevehetően. Mintha a levegőben oldódott volna fel, de az illat, az maradt.
– Látja – mondta az antikvárius, hangja száraz volt, mint a pergamen. – A tárgyak néha maguk végzik el a garanciális beazonosítást. Ez a különleges modell kifejezetten azokat a vevőket kedveli, akik szeretik „szellőztetni” a régiség fogalmát. A pecsét... az a bizonyíték. Most már hivatalosan is része a gyűjteménynek.
Mr. Henderson némán állt, majd lassan felpillantott az antikváriusra. Racionális elméi teljes csődöt mondtak. Nem volt huzat, nem volt hőtágulás, csak egy láda, ami épp most „azonosította” őt. A levendulaillat bevette az antikvárium levegőjét, és Hendersonnak hirtelen az az érzése támadt, mintha ő maga is egy polcra került volna, besorolva a többi, kifürkészhetetlen tárgy közé. Egy halk, ritmikus ketyegés hallatszott valahonnan a bolt mélyéből, mintha valami új, láthatatlan mechanizmus lépett volna működésbe.