367/8. A lezárt leltár — A hiánytalan kalibráció

A vevő még a sötétben is kétségbeesetten próbálta tudományos alapon megközelíteni az olajszagú lépcsőt. „Nyilvánvalóan egy ipari szervizalagút az elektroakusztikai tesztpályához” – hajtogatta magában fojtott hangon, miközben a lába – a talpára kötött rögzített rézlappal együtt – engedelmesen lépkedett felfelé. Csuklóján a lüktető fogaskerék-lenyomat egyetlen halk, fémes kattanással a helyére ugrott, és a feje felett a mennyezeti csapóajtó hirtelen felpattant.
Ám nem a felszíni utcasarok köde fogadta, de még csak nem is a metrómetszet. A vevő a szépen megtisztított mahagóni pult közepén állt, alig tizenöt centiméteres magasságban. A cipőjéhez tapadt fémlemez és a megkeményedett rézpor tökéletesen illeszkedett az antikváriumi sárgaréz óraszerkezet hiányzó fogaskerék-tengelyébe.
Az antikvárius bizakodó mosollyal csúsztatta vissza a kaparókést a köténye zsebébe, majd óvatosan ráillesztette az üvegbúrát a kis sárgaréz figura fölé.
– Látja? A leltár végre kiegyenlítődött – fordult derűs nyugalommal az ajtóban belépő friss látogató felé. – Ebben a szerkezetben minden alkatrész addig gyárt magának elméleteket, amíg a helyére nem kalibrálják.
A vevő szájából apró, sziszegő gőzsugár tört elő, miközben még utoljára megpróbált felhozni egy szociológiai érvet, de az apró rézfogaskerekek precíz ritmusa végleg elfojtotta a szavait. A hiány megszűnt.
A pult szélén álló, sötét kötésű album lapjai ekkor halkan megzördültek, és a zárkattanás nyomán sűrű levendulaillat szivárgott ki a számlálólap mögül.