365/4. A leltár lezárása — A selejtezési ciklus

A rézbevonatú sorszámoszlop tetején egyetlen villanással megjelent a vörösre izzott nullás szám. A boltvezető elégedett hümmögéssel lépett előre, ám meglepő módon nem a megrettent, bejárati ajtónál kuporgó régi vevő felé fordult, hanem egyenesen a tölgyfa szekrényhez sétált.
– Kérem, lépjen ki – mondta a vezető a kulcslyuknak címezve a szavait, majd gépies mozdulattal feltárta a nehéz ajtaját. – A személyi leltárhiány regisztrációja nem tűr halasztást.
A szekrény mélyéről az antikvárius tápászkodott elő, miközben feszülten igazgatta a pápaszemét. Ám mielőtt a bürokratikus eljárásrend értelmében átvehette volna a neki szánt sorszámot, a sorszámoszlop éles, fémes kattanással egy hosszú, perforált szalagot dobott ki. A boltvezető átvette a papírt, elolvasta, majd a nyakkendője hirtelen meglazult.
A cédulán nem az antikvárius neve állt, hanem az övé. A rendszer végrehajtotta a próbaváltozat automatikus selejtezési ciklusát, amint a leltár hiánytalanul kiegészült.
A pult mögötti padlólemez halk, olajozott zümmögéssel kibillent, és az új boltvezető – miközben még mindig a nyakkendőjét próbálta élre állítani – szótlanul elnyelődött a mélyraktár sötét süllyesztőjében. A csapóajtó azonnal bezárult.
Az antikvárius megköszörülte a torkát, felvette a pultról a tollát, és nyugalmat árasztó mosollyal a rémült vevőhöz fordult.
– Nos, uram. Hol is tartottunk a garanciális panaszával?
A bolt sarkában álló utazóláda lakatja ekkor halkan, szinte alig hallhatóan elfordult.