364/7. A garanciális csere — Az automatizált leltár

Az antikvárius kihajtotta a levendulaszagú papírcsíkot. A tintával nyomtatott betűk élesek és elmosódásmentesek voltak: „A 404-es számú boltvezető szavatossági ideje lejárt. A cserepéldány üzembe helyezése megkezdődött.”
– Ez... ez valami tévedés – dadogta az antikvárius. – Én vagyok a tulajdonos!
– Technikailag már csak a selejt – jegyezte meg az új vevő. Hangjából egyetlen pillanat alatt eltűnt a rettegés és a kínos feszélyezettség. Nyugodt, gépies mozdulattal igazította meg a gallérját, majd a padlónyílás felé mutatott. – A szellőzőrendszerre tett megjegyzéseim nem kifogások voltak. Hanem az ön záróvizsgája. Sajnos megbukott.
Mielőtt a régi vevő egyáltalán felháborodhatott volna a kalitkája miatt, a nehéz tölgyfa szekrény ajtaja magától kitárult. A padló megdőlt, és az antikvárius szánalmas sikkantással egyenesen a sötét bútor gyomrába csúszott. Az ajtó rázáródott, a retesz csattant.
Az antikvárius a szekrény kulcslyukából nézett kifelé. Látta, ahogy az új vevő megfontoltan az antikváriumi pult mögé lép, felveszi a tollat, és mosolyogva fordul a régi vevő felé:
– Üdvözlöm. Miben segíthetek?
A padlón, közvetlenül a szekrény előtt, egy apró, sárgaréz kulcs gurult végig, és egyetlen halk csördüléssel megállt a küszöbön.