364/1. Az új vevő — A levendulás recepció

Az új antikvárius, állkapcsa még mindig megfeszülten, erőlködve magára erőltetett egy mosolyt, ahogy a következő vevő belépett a boltba. Ez az új patrónus, egy korosabb úr, akinek tweedkabátjából mintha évtizedes porfelhők szálltak volna fel minden lépésnél, egy vastag, bőrbe kötött könyvet tartott a kezében. A „régi vevő” – aki immár csak a boltba betérő első vendég volt – zavartan toporgott a pult előtt, tekintetével a hiányzó madárka rekeszét fürkészte. A levendula illata továbbra is csípte az orrot, mintha emlékeztetőül szolgálna a frissen lezajlott, aligha hétköznapi tranzakcióra.
„Jó napot kívánok,” mondta az antikvárius, hangjában még mindig ott vibrált az előző pillanatok feszültsége, bár igyekezett a megszokott, barátságos pultos modort felvenni. „Miben segíthetek?”
A tweedkabátos úr a könyvre mutatott, mintha az magyarázna mindent. „Ezt hoztam. Régi kiadás, láthatja. Családi örökség, de… nos, ideje továbbadni. Kicsit sokat nyom.”
Az antikvárius érezte, ahogy a vérnyomása emelkedik. „Sokat nyom?” kérdezte, miközben mechanikusan kinyújtotta a kezét a könyv felé. A pult alatt a zúgás halkabban, de kitartóan folytatódott, mint egy elégedett gyomor morgása. A levendula édesen, szinte már gúnyosan ölelte körül.
A régi vevő, akit már senki sem vett komolyan, mégis megszólalt. „A madár… eltűnt. Hova lett?” hangja halk volt és bizonytalan.
Az antikvárius egy pillanatra megtorpant. A Mélyraktár. Ott van. Vagy annak része. A papírcsík, az illat, a mechanizmus. Elnyeli. A könyvet a kezébe vette. Súlya valóban meglepő volt, mintha nem is papírból és bőrből, hanem ólomból és rézből állt volna. „A… a szervizbe került,” válaszolta az-uj-vevo-nek, miközben már a tweedkabátos úr könyvét mérlegelte. A pult egy rejtett része halkan kattant, mintha csak a súlyra reagált volna, vagy talán a szavak súlyára. A falon egy apró, réztányéros óra mintha megállt volna egy rövid, de annál jelentőségteljesebb pillanatra.