363/3. A néma madár üzenete — A levendula illatú nyugta

A jövevény szája már nyílt volna, hogy hálát rebejen, vagy talán mégis visszakérdezzen a „fáziseltolódás” misztériumára, de az új antikvárius tekintete már rég nem rajta nyugodott. Szemei rátapadtak a frissen felbukkant, levendulaillatú papírcsíkra. Egy halvány, szinte észrevehetetlen árnyék siklott át az arcán, mintha hirtelen egy hideg légáramlat söpört volna végig a boltban, éppen csak az ő bőre alatt. A „régebbi, ám mégis ismerős kattanás” visszhangja nem a fülében, hanem egyenesen a gerincében ébresztett zavaró emlékeket. Nem csupán a papírcsík illata, vagy a rekesz kattanása volt ismerős, hanem az egész szertartás, a mozdulat, a rejtélyes mechanizmus, mely most egy mozdulatlan madárka sorsáról volt hivatott dönteni – vagy talán valaki máséról. A Mélyraktár. A szó, melyet ő maga is épp az előbb mondott ki oly magabiztosan, hirtelen új értelmet nyert. Nem egy távoli raktár, hanem egy pontosan kalibrált rendszer része volt, aminek most ő állt a kapujában, kezében a legfrissebb szállítólevéllel. A mechanikus madárka kalitkája eltűnt a rekesz mélyén, magával víve a jövevény aggodalmát és az antikvárius illúzióit. A pult alatt, a bársony mögött halk, de határozott zúgás hallatszott, mintha egy ősi gépezet ébredt volna fel. A levendula illata egyre intenzívebbé vált, szinte már fojtogatóan édesen betöltve a levegőt, mintha búcsút intene valakinek – vagy valaminek. Az új antikvárius megfeszült állkapoccsal állt, és az ajtó felé pillantott, ahonnan a következő vevő lépett be, kezében egy poros, régi könyvvel. A pult mögötti tér kissé tágasabbnak tűnt, mint egy perccel korábban.