363/2. A néma örökség — Az első diagnózis

A jövevény habozott, majd óvatosan letette selyemzsinórral átkötött bársonyacskóját a fényes pultra. Az új antikvárius kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy nyissa ki. A férfi eloldozta a zsinórt, felfedve egy apró, bonyolultan megmunkált madárkalitkát, patinás ezüstből. Bent egy miniatűr mechanikus madárka ült mozdulatlanul, fakó tollazattal és nyitott csőrrel.
„Ez… ez egy zenei szerkezet volt,” suttogta a jövevény. „A nagyapám éjjelente felhúzta. Most… néma, mint egy sír.”
Az új antikvárius a sárgaréz szemüvegén keresztül alaposan megvizsgálta az apró tárgyat. Egy finom csipeszt vett elő a köténye zsebéből, és óvatosan felemelte a madárka egyik szárnyát. A precíziós vizsgálat egy másodperc alatt lezajlott.
„Értem,” mondta végül, üzletvezetői higgadtsággal. „Tipikus eset. A belső rezonátor kamra rezonanciafrekvenciája elhangolódott a külső akusztikai interferencia következtében. Rutinszerű kalibrációra van szükség a Mélyraktárban.”
A jövevény szeme felcsillant. „Szóval meg lehet javítani?”
„Természetesen. A fáziseltolódás okozza a némaságot. Egy egyszerű akusztikai újrahangolás, és a madárka újra csicseregni fog.” Ezzel a lendületes, de valójában semmitmondó magyarázattal az új antikvárius már nyitotta is a pult alatti rekesz mechanikus ajtaját. Bent, a bársonyba bélelt fiók mélyén, egy fénylő rézgomb várt, „Mélyraktárba küldés” felirattal. A mozdulat megfontolt volt, a szemekben pedig fel-fellobbant egy régmúlt, ám annál élénkebb emlék, egy sárgaréz fiola tartalmának fényében.
A jövevény megkönnyebbülten felsóhajtott, és épp mondani készült valamit, amikor a rézgomb felvillant. A pult alatti rekeszben, a bársonybélés mellett, egy pillanatra feltűnt egy levendulaillatú papírcsík, mely egy régebbi, ám mégis ismerős kattanásra emlékeztetett.