362/1. A kanyargó szalag — A kulcslyuk leirata

A nő hűvös eleganciával helyezett három élére állított ezüstérmét a polírozott pult lapjára. A fémpénzek nem csörrentek, sőt, meglepő módon még a fának ütköző kopogás hangja is teljesen elnyelődött bennük, mintha maguk is a Mélyraktár akusztikai vákuumjából származnának.
– A bizonylathoz ragaszkodom – jegyezte meg a vevő, miközben bőrkesztyűs kezében meglehetősen szorosan fogta a még mindig némán lapuló, bőrbe kötött kötetet.
Az antikvárius reszkető kézzel nyúlt a pult alatt megbúvó nyugtatömbért. A tintásüveg a szomszédos polcon ekkor tette meg az első, határozott lépést balra. Nem gurult, és nem is csúszott: apró, ritmikus zökkenőkkel araszolt a szekrény széle felé, mint egy megszeppent fekete rák.
Mielőtt a kereskedő tollat márthatott volna a sűrű tintába, a mögötte álló masszív tölgyfaszekrény rézkulcslyukából vékony, halványsárga papírcsík kezdett kanyarogni kifelé. A keskeny szalag úgy tekergőzött a levegőben, mint valami szinte láthatatlan akusztikai csáp.
– Ez aligha a megszokott garancialevél – állapította meg a nő, felvont szemöldökkel szemlélve az akusztikai leirat apró, kattogó betűkkel gépelt sorait, amelyek a kulcslyuk sötétjéből áramlottak elő.
Az antikvárius nem válaszolt. Mindkét kezével a pult szélébe kapaszkodott, miközben a papírcsík lágyan az ezüstérmék mellé hullott. A szalagon láthatóan kivehető volt a könyvben rekedt bariton utolsó mondatának hajszálpontos akusztikai diagramja.