361/4. A bőrbe kötött szó — A Mélyraktár titka

A nő ujjai a rézgomb fölött lebegtek. Az antikvárius arcáról minden vér elillant. A nő, a legcsekélyebb habozás nélkül, finoman megnyomta a gombot.
Egy mély, rezonáló zúgás indult meg a könyvből, nem mechanikus, hanem valami organikus. A „sziszegés” felerősödött, hosszú, fájdalmas sóhajként töltötte be a teret. A lapok élettel teltek meg, enyhén remegtek. Majd megszólalt egy hang. Nem suttogás, hanem tiszta, kissé rekedt bariton.
„Ó, végre! Már azt hittem, örökké ebben a bőrkötésben kell sínylődnöm, annyi olvasatlan gondolattal. Kényelmetlen egy élethelyzet, higgyék el. Főleg, mióta a Mélyraktárban a Köpcös Úr „prémium feldolgozása” során valahogy bennem ragadt a hangja, a memóriája, és az a fránya lúdtalpa is. Most már csak egy „beszélő kötet” vagyok. De legalább a panaszom megmaradt.”
Az antikvárius arca hófehér lett, szája tátva maradt. A nő azonban csak felvonta a szemöldökét, gúnyos mosoly játszott ajkán. „Szóval mégsem a csend esszenciája,” mondta halkan. „Hanem egy beszélő bőrkötet. És még panaszkodik is. Ez igazán egyedi. Viszem.”
Finoman becsukta a kötetet, a hang azonnal elnémult. Halvány remegés futott végig az antikváriumon. Az antikvárius ott állt, sápadtan, szótlanul. A nő kezében tartotta a kötetet. A pult mögött, egy polcon, egy alig észrevehetően reszkető, üres tintásüveg árnyéka vetült a falra, mintha csak a következő történet várna a sorára.