357/7. Az üres tálca — A hatósági áldozat

A tizedik kondulás fenyegető előszeleként finom rezgés futott végig a tálca peremén. A vásárló szeme megnagyobbodott a szemüveglencse mögött, s pánikszerű kapkodással kotorászni kezdett a zsebeiben. Egy bürokratikus mulasztás zárolási végzést vont maga után, ezt a Mélyraktár szigorú szabályzatának legkisebb betűjéből is pontosan tudta.
– Valamit az iktatótálcára kell helyezni! Bármit, ami igazolja a tételt! – kiáltotta a férfi, miközben elkeseredetten rángatta ki a kabátjából az egyetlen kéznél lévő tárgyat: egy gondosan összehajtott, selyemszalaggal átkötött magánlevelet.
Az antikvárius megfontoltan tette meg az első biztonságos lépést hátrafelé, s karba font kézzel, száraz szakértelemmel szemlélte a jelenetet.
– Ha magánokiratot áldoz fel a lajstromozási mechanizmusnak, a rendszer tulajdonjog-átruházásként fogja értelmezni – jegyezte meg közönyösen. – A Mélyraktár nem válogatós.
A vásárló hallani sem akart a józan intésről. Abban a pillanatban, amikor a tizedik ütés éles fémhangja felcsattant, felajánlásként a sárgaréz tálcára csapta a levelet. A rugós szerkezet azonnali, elégedett kattanással visszarántotta a tálcát a láda sötétjébe, s a fedél félelmetes sebességgel záródott le.
Csend lett. A vásárló fellélegzett, és megigazította zakóját, ám a megnyugvás csupán pillanatokig tartott. Az utazóláda mélyéből fojtott, mechanikus mormolás áradt ki, majd a zár nyílásából egy apró, zöldesen derengő gőzsugár kíséretében egy frissen perforált átvételi elismervény tolult ki.
A papír tetején vastag, dombornyomott betűkkel csupán egyetlen szó állt: ELUTASÍTVA.