357/5. A felkínált ellensúly — A láncreakció

A lánc ütemes rántásokkal lódult meg a kőpadló réseiben. Az antikvárius érezte, hogy a csípőjét szorító rácsos szerkezet alatti fémkampók feszülni kezdenek: a ládából kiömlő papírtekerccsel párhuzamosan a Mélyraktár emelőszerkezete munkába lépett. Nem lefelé húzta a férfit, hanem egy nehéz, öntöttvas nehezéket emelt felfelé a csapóajtó sötétjéből.
– Állítsa meg! – kiáltott a vásárló, miközben a tekergő papírcsík rátekeredett a cipőjére. – Ez egy engedély nélküli átrendezés! Ha a teherbírás megváltozik, a leltári körzet elveszíti a hivatalos státuszát!
– Ha nem nyúl a rézhengerhez, mindjárt kiemelkedem! – nyögte az antikvárius, és két kézzel kapaszkodott a kőpadló szélébe. A felbukkanó vasnehezék csúcsán azonban egy vastag, piros viaszpecséttel ellátott rézkampó fityegett.
A vásárló meglátta a pecsétet, és bürokratikus ösztönei azonnal felülkerekedtek a rémületen. Ahelyett, hogy kiszabadította volna a kereskedőt, előhúzott a zsebéből egy apró, csontnyelű papírvágó kést, és a ládából kinyúló rézhenger tengelyéhez lépett.
– A bizonylat vége automatikus zárolást ír elő. Ha a rakomány nincs kiadva, a kibocsátót kell iktatni – mondta szárazon, és a késsel határozottan átvágta a tekercset.
A papír elpattant, mint egy megfeszített rugó. A csapóajtó mechanizmusa abban a pillanatban felmentette a súlykiegyenlítőt: az öntöttvas nehezék zúgva zuhant vissza a mélybe, a felpattanó lendület pedig az antikváriust úgy dobta ki a padlóból, mint egy beszorult dugót.
A kereskedő imbolyogva landolt a kőpadlón, épp a felpattant láda fedele előtt. Odabent, a rézhenger kiürült foglalata alatt egy kis sárgaréz csengő kezdett monoton ütemben ketyegni.