357/10. A kiszabott illeték — A tökéletes egyenleg

A ritmikusan villogó gomblyuk hirtelen éles, csilingelő hangot adott ki. A vásárló, megelégelve a közeledő rézolló fenyegető csattogását, végső kétségbeesésében megragadta a levágott csontgombot az iktatótálcáról, és habozás nélkül bedobta a villogó nyílásba.
A fémdobozban fogaskerekek vad kattogása indult meg. A sárgaréz mérleg mutatója egyetlen lendületes ívvel nullára ugrott, az olló visszahúzódott a láda sötét mélyébe, és a nyikorgó csapóajtó zökkenve visszazárult. Az antikvárius elégedetten simította meg a szakállát, majd finom csipipesszel kiemelte a doboz tetejéből a mechanika által frissen kilökött apró, dombornyomott nyugtát.
– Gratulálok – mondta az antikvárius hűvös tárgyilagossággal. – A bürokratikus egyenleg felbillenése elhárult. A belépési illeték és az antikvárium levegőhasználati díja sikeresen rendezve.
– A belépési illeték? – hűlt el a vásárló, miközben a hiányzó gombjára és a hiábavalóan feláldozott gyapjúszövetre meredt. – És mi van az utazóládával, amit meg akartam venni?
– Ó, a tárgy vásárlási folyamata még el sem kezdődött – felelte az antikvárius, miközben átsétált az ajtóhoz, és átfordította a réztáblát a „ZÁRVA” feliratra. – De ne aggódjon. A kilépési illeték kiszámítása jóval egyszerűbb: tisztán a távozó ügyfél saját testsúlya alapján történik.
A padlódeszkák alatt ekkor nehéz, fémes csikorgással mozdult meg egy újabb, jóval nagyobb mérlegszerkezet.