356/5. A nyelő kulcslyuk — A leltári csapda

Az antikvárius nem hagyhatta, hogy a nagybecsű sárgaréz nehezék – a hivatali íróasztal utolsó, engedélyezett dísze – a Mélyraktár darálójában végezze. Két lépéssel a szekrényhez ugrott, és a kulcsért nyúlt, meggyőződéssel vallva, hogy csupán a bürokratikus automatika téves védelmi reakciójáról van szó.
Ha a rendszert túlterheli az akusztikai adatfolyam, a beépített archiváló mechanizmus hajlamos a pánikra. Elég egy határozott fordítás a mesterkulccsal, gondolta, és a csatorna törli a téves riasztást. A zár azonban ellenállt; a sárgaréz nehezék utolsó sarka épp ekkor tűnt el a nyílásban egy elfojtott, fémes koccanás kíséretében.
A szekrény belsejéből nem a zúzógép csikorgása hallatszott, hanem egy gépiesen udvarias, halk csengőszó. A fali szellőzőből hirtelen finom, szürke por szivárgott elő – az egykori nehezék és a papír tökéletesen csendes, újrahasznosított granulátuma. A bürokrácia nem pazarolt időt a lefoglalt tárgyak elbírálására.
A szekrényajtó zárva maradt, ám a szoba túlsó sarkában álló vasabroncsos utazóláda tetején visszahúzódott egy rejtett fémfedél. A láda belsejéből apró, rézből öntött számláló emelkedett ki, amelynek tárcsáin a számjegyek sebesen pörögni kezdtek.
Az antikvárius óvatosan közelebb lépett. A szerkezet nem a keletkezett kárt számolta, hanem visszaszámlált. És a láda pántjai alatt most először kattant meg egy eddig nem látott, sárgaréz billentyű.