356/3. A pecsétnyomó kattanása — A szigorított csendrendelet

Az antikvárius lassú, megfontolt léptekkel átballagott a hátsó szoba félhomályába. A rézhenger még halkan kattogott, mintha egy túlhevült óramű igyekezne feldolgozni a legújabb hivatali határozatot. A szerkezetből kiemelkedő rézkar egy friss, még gőzölgő, lila viaszpecsétet nyomott a papírtekercs szélére.
A pecsét nyomatán egy stilizált, áthúzott fül rajzolódott ki, alatta apró, szigorú betűkkel: „Zajmentesített árucikkké nyilvánítva. A vásárlói észrevételek akusztikus megsemmisítés útján véglegesítve.”
– Pompás – bólogatott az öreg, miközben pápaszemét közelebb tolta a sima felülethez. – A legmagasabb szintű minőségi tanúsítvány. Végre egy hatóság, amely megadja a módját a leltári nyugalom védelmének, és gondoskodik a nemkívánatos háttérzajok kiszűréséről.
Szilárd meggyőződése volt, hogy a bürokrácia egy különleges, korlátozott példányszámú gyűjtői darabot továbbított a bolt számára. Megnyugtató tudat volt ez, különösen egy ilyen patinás üzletben.
A sarokban álló vasabroncsos utazóláda ekkor egy hüvelyknyit arrébb zökkent a hajópadlón, éles, karcoló hangot hagyva maga után, mintha menekülni próbálna a rézhenger által kibocsátott papírillat elől.
Az antikvárius egy nehéz sárgaréz nehezéket illesztett a friss okmány szélére, majd a csikorgó fémfiókhoz lépett. A hátsó fal mellett álló, sötét tölgyfa szekrény kulcslyukán keresztül ekkor vékony, sziszegő papírcsík kezdett lassan kanyarogni kifelé.