355/5. A guruló rézhenger — A hátsó szoba hívása

A henger tompa, ritmikus koccanásokkal haladt át a küszöbön, majd nyomtalanul elnyelte a hátsó szoba vaksötétje. A zöld fénysugár abban a pillanatban visszaugrott a láda mélyébe, s a vaskos tető egyetlen száraz, fémes csattanással rázáródott a belső mechanikára. Az antikváriumban hirtelen olyan nyomasztó csend lett, mint egy frissen lezárt sírkamrában.
„A leltári számom…” – suttogta a vevő, miközben remegő ujjakkal a mellkasát tapogatta. A zölden derengő karakterek ugyan eltűntek a finom szövetről, de a kabátja alatti felület bizsergetően meleg maradt. „Ugye tisztában van vele, hogy a hátsó helyiségben egy árva léleknek sem szabadna tartózkodnia?”
Az antikvárius nem válaszolt. Szemét a nyitott ajtónyílásra szegezte, ahol a kopott padlódeszkák közül vékony, nyomdafesték-szagú füstcsík kúszott elő. A sárgaréz papírnehezéket úgy szorította a markában, mintha az megvédhetné egy eltévedt fogaskeréktől. Óvatos, gyanakvó léptekkel indult meg a sötétség felé.
„Várjon meg!” – sziszegte a vevő, és dühös félelmében kiragadott egy vaskos rézcsövet az esernyőtartóból. Félénken, de szorosan az antikvárius sarkába szegődött.
A hátsó szobából azonban nem fenevad morgása hallatszott, hanem egy precíz írógép szabályos billentyűkopogása. A rézhenger a sötét sarokban állt, tökéletesen függőlegesen, s a tetejéből egy keskeny papírcsík tekergőzött kifelé a félhomályba.