355/2. A láda ellenállása — Az élénk holt rakomány

Az antikvárius végül letérdelt a régies utazóláda mellé. A tárgy masszívnak és időtállónak tűnt, vastag bőrkönyvektől domborodó fedéllel, melyet rozsdás sárgaréz veretek díszítettek – nyilvánvalóan számos, feledésbe merült úton vett részt. A csilingelés, mely eddig finoman hívogató volt, most erőteljesebben, már-már erőszakosan lüktetett. Egy dallam nélküli, fémes suttogásokból és apró, ideges csattanásokból álló ritmus volt. „Na, nézzük csak,” morogta az antikvárius, ujjai a zárat tapogatták. Tekintete akaratlanul is az „Antikvárium Dísztárgy” felé siklott, mintha annak puszta léte is felingerelné. „Valami régi mechanizmus lehet. Talán egy elfeledett órajáték, ami újraindult a… a légkörváltozástól.” A vevő közelebb lépett, tekintete hol az antikváriuson, hol a ládán. Az antikvárius határozottan megpróbálta felnyitni a rozsdás zárat. Egy halk, dühös koppanás hallatszott a láda belsejéből, mintha valami ellenkezne. A csilingelés egy pillanatra elhallgatott, majd még hangosabban, idegesebben kezdett újra. A láda egész felülete finoman vibrálni kezdett, a bőr megfeszült, a sárgaréz enyhén izzott. Ez nem tűnt egyszerű mechanikai hibának. „Furcsa dolog,” jegyezte meg a vevő, hangjában a döbbenet némi gyanakvással vegyült. „Mintha… élne.” „Élne?” – az antikvárius fanyar nevetése visszhangzott a porlepte polcok között. „Ugyan már. Nincs itt semmi, ami élne, csak a… nos, a dolgok, amik nem akarnak megnyugodni.” Aztán elkomorodott. A láda mintha egyre hevesebben ellenállt volna. A csilingelés már nem reménytelen volt, sokkal inkább fenyegető. Ahogy az antikvárius megpróbálta erőszakkal felpattintani a zárat, a láda hirtelen megrándult, és egy tompa, fémrepesztő hangot adott ki, mintha a gyomrában valami eltört volna.