355/1. A némult ellenőr – A ládába zárt muzsika

Az antikvárius végre össze tudta csukni a száját. Szeme az „Antikvárium Dísztárgy” feliratra meredt, amely az egykori ellenőr mellkasát díszítette. A vevő is döbbenten állt, mintha éppen egy különös álomvilágba cseppent volna.
A ritmikus csilingelés azonban áttörte a csendet. Finom, szinte szeszélyes dallam volt, teljesen oda nem illő a por és a könyvek súlyos némasága közepette. Nem a hivatalok fenyegető zúgása, hanem valami lágyabb, fémes hang. Az antikvárius szárazon megköszörülte a torkát. Tekintete a mozdulatlan dísztárgyról a bolt hátulja felé siklott, ahonnan a halvány hang forrása tűnt.
„Nos,” kezdte, hangja kissé vékonyan, „úgy tűnik, van egy új… esztétikai kiegészítőnk. És egy új… akusztikai élményünk is.” A vevő csak pislogott. Az antikvárius, mintha valami belső kényszer hajtaná, vagy csak menekülne a mozdulatlan „dísztárgy” néma jelenlététől, elindult a hang felé.
Minden lépésével a csilingelés tisztábban hallatszott, mintha egy apró, réz szerkezet dolgozna fáradhatatlanul a polcok rengetegében. Nem óramű finom kattogása volt ez, sokkal inkább egy szabálytalan, mégis megnyugtató ritmus, mint egy régi zenedoboz, melyet valaki felhúzott, és elfelejtett leállítani. Az antikvárius megállt, valami mélyen rejtett dolog került mozgásba.
A vevő, mint egy árnyék, követte. Lépteik halk neszével törve meg a bolt szoborszerű csendjét, a csilingelés felé haladtak. Egy szokatlan, régies utazóládát pillantott meg az antikvárius a könyvespolc tövében, félig elrejtve. A hang onnan, a láda mélyéről szűrődött ki, hívogatóan, és valahogy… reménytelenül.