354/4. Az elsötétítés kudarca — A téves diagnózis recsegése

Az antikvárius reményteljesen kattintotta a fénykapcsolót, mintha a villanyoltással egyetemben az összes kínos jelenség is eloszlana a levegőben. Ám a lila derengés, mintha csak kihívásnak vette volna a gesztust, még élesebbé, még pulzálóbbá vált, megvilágítva az ellenőr mellkasán lévő zománcjelvényt is, amely most mintha szívritmusra dobogott volna. A suttogás pedig nemhogy elhalt volna, hanem egyre inkább erősödött, s a „Hiba… téves… eljárás…” már szinte kántálássá fajult, ahogy a dokumentum minden lüktetéssel újabb és újabb betűket rajzolt a levegőbe a lila fény kísérteties aurájával.
Az új vevő hirtelen hátrált egy lépést, az orrcsipeszét már rég elfelejtve a padlón. Szeme tágra nyílt, és a félelem helyét egyfajta furcsa, dühös elszántság vette át. – Ez már nem „természeti csoda”! – nyögte ki, hangja éles volt a feszültségtől. – Ez… ez valami más! Ez magától beszél!
Az antikvárius izzadtságcseppekben fürdött, és kapkodva törölgette homlokát egy selyemzsebkendővel. – Dehogy! – hadarta, mint egy rossz színész a tragédia csúcspontján. – Csupán… a statikus elektromosság! A régi papír magától kel életre! Egyfajta… elektrosztatikus ének! Vagy… vagy egy rejtett hangfelvétel! Igen! Valaki elrejtett egy régi felvételt a tintában!
De a magyarázatok már senkinek sem tűntek hitelesnek, legkevésbé az ellenőrnek. Az addig mozdulatlan figura, akit az antikvárius díszletnek próbált beállítani, hirtelen elvágta a levegőt egy mechanikus, recsegő sóhajjal. A mellkasán lévő zománcjelvény lilás fényben olvasható felirata, mely a „Leltározott Tétel: 354/3” szöveget hordozta, most mintha vibrálni kezdett volna. Az ellenőr feje lassan elfordult az okmány felé, szemei továbbra is csukva maradtak, de egy apró, szaggatott mozdulat jelezte, hogy a gépezet belsejében valami elindult. A szája sarkában egy alig észrevehető rándulás jelezte, mintha maga is hallaná a dokumentum panaszát.
Az antikvárius, látva, hogy minden próbálkozása kudarcba fullad, feladta a magyarázkodást. Már nem a fénykapcsolónál matatott, hanem az ellenőr felé nyúlt, hogy valahogy megállítsa a készülődő, automatizált mozgást. A vevő pedig nem hitt a szemének: az ellenőr ujjbegyei enyhén megmozdultak, mintha valami láthatatlan billentyűzeten játszanának, s a mellkasán a felirat már nem csak vibrált, hanem betűről betűre váltott át, új üzenetet alkotva. Az „eljárás…” szó hirtelen „ellenőrzés…”-re módosult.