353/7. A továbbított minősítés — Leltári illúzió

A sárgaréz hüvely tompa puffanással érkezett a nyílás peremére. Az ellenőr csipeszért nyúlt, de a cső száján kiáramló forró gőz azonnal homályos réteggel vonta be a fémfelületet. A tartály most nem papírost rejtett, hanem egy finoman megmunkált, kerek tükörlapot, melynek foncsorán parányi gravírozott betűk csillogtak: „Eredetiségi tanúsítvány — azonnal átadandó.”
A hivatali logikátlanságokhoz szokott ellenőr értetlenül szemlélte a tárgyat. A mélyraktár présgépe pár perce még értéktelen irathulladékot zúzott péppé, az emeleti eladótérben ülő új vevő viszont minden jel szerint épp most fizette ki érte egy ritka kódex árát. A csőposta nem hibásan működött; a rendszer a megsemmisítést alakította át felértékelődéssé.
Amíg a selejt fizikai valójában elenyészett a lenti tartályokban, fent a fény és a hangok illúziójával teremtettek újjá egy sosem létezett műtárgyat. Az antikvárius reménykedő mosolya a mennyezeten átvezető csövek halk rezonanciájában visszhangzott.
Az ellenőr óvatosan visszahelyezte a tükröt a hengeres tokba, és a továbbító karra fektette. A gép kattant, a sűrített levegő egyetlen rántással szippantotta fel a küldeményt az emelet felé.
A fal mögött azonban újabb mechanikus kattanás hallatszott: a leltárkönyv automatikus pecsétnyomója megmozdult.