353/6. A lencse tükröződése — Rendszerhibás vizsgálat

Az ellenőr lassan leeresztette a karját. A falból kiálló gőzölgő lencse hunyorítva követte mozdulatait, akár egy gyanakvó szemgolyó. A hivatali etikett szerint ilyen helyzetben a legbölcsebb lépés a tétlen alázat volt, ám a mélyraktár falából halkan doboló ütem jelezte: az optikai ellenőrzés most nem a visszahúzott bizonylatot, hanem magát a vizsgálót minősíti.
Megfontolt léptekkel közeledett a sárgaréz csőnyíláshoz. A csipesz hűlt helyén apró, mechanikus számláló pörgött visszafelé. A számok nem összegeket jelöltek, hanem métereket: a csőposta épp most repítette vissza az akusztikus okmányt az emeleti eladótérbe, egyenesen a katalógus fölé.
Az ellenőr zsebéből előhúzta a szabványos nagyítót, és óvatosan a nyílás fölé hajolt. A rés mélyén apró tükrök és finomműszerészeti fogaskerekek láncolata villódzott. Nem gépészeti hibával állt szemben, hanem egy párhuzamos könyvelési csatornával, amely a selejtezésre szánt anyagot azonnal ritkaságként iktatta át a felső leltárba.
A lencse mögött hirtelen halk kaparászás hallatszott, majd a cső nyílása egy keskeny, kartonból készült indexkártyát ejtett ki. Az ellenőr két ujjal kapta el a lapot. A nyomtatott rubrikában csupán ennyi állt: „Készletkorrekció elfogadva. A vevő elégedett.”
A mélyraktár lámpái egyetlen rövid villanással nyugtázták az átminősítést. A rés kattanva bezárult, de a csővezeték sötétjéből már a következő küldemény sűrített levegője sziszszenődik elő.