352/2. A luxuskatalógus ára — Akusztikus hamisításvédelem

Az antikvárius megfontolt léptekkel lépett be a hátsó szobába, kezében egy még gőzölgő teáscsészével. Amikor meglátta a mahagóniasztalon pöffeszkedő, sötétbarna bőrkötést, elégedetten csettintett a nyelvével.
– Ah, a Főirattár idei jubileumi kataszterkönyve – bólintott, miközben óvatosan fújta a tea gőzét. – A csőposta menetrendje kiszámíthatatlan, de az eladási árrés mindig kárpótol. A tehetős gyűjtők megőrülnek a hivatali ritkaságokért.
A zöld kötényes kisegítő megpróbálta felmutatni a parkettáról halászott rézbárcát, de a főnöke türelmetlen kézmozdulattal intette le. Számára a bürokrácia gépies fura szeszélyei nem rejtélyt, hanem tiszta profitot jelentettek. Közelebb lépett, és az ujjpercével finoman megkocogtatta a gerinc aranyozott betűit.
– Tiszta borjúbőr, préselt aranyfüst – állapította meg szakértő szemmel. – És hallja ezt a finom, fojtott susogást a lapok mélyéről? Ez az újfajta, akusztikus hamisítás elleni szerkezet. Lenyűgöző micéliumi fonáltechnológia.
A könyv háromszáznegyvenegyedik oldalának magasságából ekkor egy éles, fojtott, méltatlankodó hang emelkedett ki:
– Kikérem magamnak! A jelenlegi tartózkodási státuszunk ideiglenes raktári elhelyezés, nem pedig mutatvány!
Az antikvárius kuncogva csóválta meg a fejét, majd felnyitotta a pulton fekvő vastag leltárkönyvét, hogy tintába mártsa az tollát.
– Micsoda élethű fonográfiai modul – dörzsölte a tenyerét. – Újvevő úr vagyonokat fog fizetni ezért az interaktív példányért.
A szalon felől ekkor megszólalt a bejárati ajtó fölé szerelt apró rézharang.