350/6. Az Antikvárius Utazása — A Délnyugati Parancs

Az ellenőr gondosan feljegyezte a rézkarcolású iránytű szimbólumát, és az „Antikvárius mint Feszültség-átalakító Egység” iktatólapján az „Úti cél: Délnyugat (iránytű jelölés alapján)” rubrikába illesztette. A pontos méretek és a megközelítő tömeg birtokában már csak a továbbítás módja maradt tisztázatlan. Előhúzta zsebéből az „Automatizált Továbbítási Mechanizmusok Kézikönyve” zsebkiadását, és a tartalomjegyzékben „élő, de gépiesített egységekkel kapcsolatos utazóláda-transzport” címszó alatt kutatott. Természetesen nem talált semmit, ami közvetlenül releváns lett volna.
A mélyraktárban a ketyegés ekkorra már egyfajta lüktető morajlássá vált, mintha maga az épület lélegezne, és ennek a lélegzetvételnek a ritmusára mozdulna minden odabent. Az antikvárius, továbbra is gépies mozdulatokkal feszülve, mintha még erőteljesebben rezonált volna a környezetével. Az ellenőr, a bürokrácia sziklaszilárd logikájától vezérelve, úgy döntött, ha nincs direkt protokoll, akkor a legnyilvánvalóbb utasítást kell követni. Az iránytűt.
Eltökélten megkeresett egy, az utazóláda oldalán alig látható, rézszínű kart. Ezen egy apró piktogram volt látható: egy stilizált utazóláda egy mozgó alak mellett. Valószínűleg a „mozgásba hozás” funkció. Rántott egyet rajta, mire egy halk, de határozott kattanás hallatszott. A mélyraktárban a morajlás hirtelen elhallgatott, majd egy mélyebb, szinte földrengésszerű dübörgés kezdődött, ami a padlón keresztül az ellenőr csontjaiig hatolt.
Az antikvárius, mintha egy láthatatlan, ősi mechanizmus ébredt volna fel benne, rángatózni kezdett. A homlokán lévő rézkarcolású iránytű villódzó fénnyel világított, és a gépies léptei, melyek eddig csak a helyben feszülést szolgálták, hirtelen célirányossá váltak. Az utazóláda, amelyhez hozzá volt kötve, vonszolódva követte. Az antikvárius, mint egy célzott torpedó, megindult a dübörgő mélyraktár folyosóján, pontosan délnyugat felé. A „Feszültség-átalakító Egység” nem továbbításra került. Az egység volt a továbbítás. És az iktatóóra, amely eddig kategóriákat szortírozott, most az antikvárius elhaladó, egyre gyorsuló lépteit iktatta: „Délnyugat, első kilométer… Délnyugat, második kilométer…”
Az ellenőr döbbenten állt a helyén, a mérőszalag még a kezében szorongatva. Az antikvárius, és az utazóláda, amit hurcolt, eltűntek a dübörgő folyosó sötétjében. A mélyraktár mélyéről egy furcsa, fémreszelék illata szállt fel, és valahol a távolban egy ismeretlen hang felbőgött, mint egy éhes, felébredő fenevad.