350/3. A kattogó mélyraktár — A központi iktatóóramű

Az ellenőr nem habozott. Az írótábláját szorosan a mellkasához ölelve lépdelt át a továbbgördülő fém alkatrészek felett, elszántan követve a mélyből lüktető, száraz kattogást. A mélyraktár legalsó szektora nem várt meglepetést tartogatott: a porlepte polcsorok mögött nem iratkötegek, hanem egy óriási, sárgaréz fogaskerekekből álló iktatóóra állt, amely ritmikus csattanásokkal nyugtázta az antikvárius által generált kinetikus energiaáramlást.
A szerkezet homloklapján apró, üvegezett ablakocska pörgött. Minden egyes kattanással újabb sorszámot nyomtatott egy végtelenített papírszalagra, amely vastag rézhüvelyben futott lefelé, egyenesen a padlólemez mély repedéseibe. Az ellenőr közelebb hajolt, megigazította szemüvegét, és száraz hümmögéssel állapította meg, hogy a gépezet nem a megszokott időt mérte. A számlapon órák és percek helyett hivatali kategóriák váltakoztak: „Beérkezett”, „Átsorolva”, „Leltári hiányként felszámolva”.
Az antikvárius felől érkező pulzáló kék szikrák ütemesen megvilágították a gépházat. Az utazóláda, mint a rendszer központi egysége, most mély zúgással válaszolt az óra ketyegésére. Az ellenőr elégedetten bólogatott: az egész mélyraktár tiszta, bürokratikus logikába szerveződött. Ceruzája lázas gyorsasággal szántotta a papírt, rögzítve a csatlakozási paramétereket.
Ekkor azonban az iktatóóra alsó nyílásából egy sárgaréz henger lökődött ki, és fémes csörrenéssel gurult az ellenőr cipőjének orrához.