350/2. Az antikvárius dinamikája — A forgó leltár új értelme

A csikorgó hang egyre fémesebb, nyögéssé vált, és a mélyraktár korábban oly csendes szektorának mélyéről egy hosszú, rozsdás szállítószalag lassan, nehezen mozgásba lendült. Tele volt poros, elfeledett tárgyakkal, melyek mindegyikén gondosan elhelyezett bárca várakozott a sorsára. A sárgaréz bárcán felvillanó kék fény az antikvárius eszeveszett forgásával szinkronban pulzált, mintha közvetlenül az ő kinetikus energiájával táplálná valami.
Az ellenőr gondosan feljegyezte: „Rendszer-mellékág: aktiválva. Energiaátvitel: stabilizált.” Szemüvegét megigazítva, arcán a hivatalos elégedettség halvány mosolyával követte a szalag mozgását. Az antikvárius, akinek mozdulatai már-már életveszélyes sebességre gyorsultak, most egyfajta élő hajtóművé vált. A „feszültség”, mely korábban csak kellemetlen mellékhatásnak tűnt, immár központi szerepet kapott: mozgásával a mélyraktár elfeledett bugyrait látta el energiával, mintegy „dinamikus feszültségtranszformátorként” működve.
A szalag lassan, csikorogva közeledett, és az ellenőr felismerte, hogy a rajta lévő, patinásodott tárgyak valójában régi, kiiktatott hivatali berendezések: írógépek, lyukasztók, egy poros diktafon. „Úgy tűnik, az archívum átsorolása immár automatizált,” mormogta, és ceruzáját megnyalva újabb sort írt a füzetébe: „Antikvárius: alrendszer-energiatermelő egység. Elsődleges funkció: átsorolási folyamat gyorsítása.” A korábbi aggodalmait elnyomta a tökéletes rendszerműködés látványa.
Az antikvárius feje egyre gyorsabban kapkodott jobbra-balra, szemei már nem is a tájat, hanem valami belső, mechanikus parancsot követtek. Mintha agya is átállt volna egy algoritmusra, amely csak az optimális energiatermelésre fókuszált. A „feszül” mint fogalom, végérvényesen elvesztette emberi konnotációját, és egy száraz, műszaki specifikációvá vált a rendszer számára. Egy adatsorrá, ami pontosan jelzi, mennyire hatékonyan képes valaki — vagy valami — áramot generálni az átsorolás nemes céljára.
A szalag most már szinte az ellenőr lábánál volt, és az egyik berendezésről, egy régi számológépről, apró, sárgaréz bárca hullott le. Ugyanolyan volt, mint amit az ellenőr a zsebében őrzött, csak ennek a száma már olvashatatlanná kopott. A berendezések között, a por és a feledés homályában, egy másik, alig hallható, kattogó hang is felütötte a fejét. Mintha egy óra ketyegne, de sokkal mélyebbről, a raktár legmélyebb, elfeledett szegleteiből.