349/5. Az utazóláda sorsa — A vertikális átsorolás

A polcsorok mélyén meginduló zúgás gyorsan mély, morgó vibrációvá erősödött, amely végigfutott a raktár padlóján, egészen az ellenőr talpáig. A toll a kezében kissé remegett, miközben a jegyzettömbjét – mintha az is a rendszer része volna – kényszeresen a merevvé vált ügyfél mellkasához nyomta. Az apró, szürke porfelhők, amelyek a polcokról hullottak, nem tudták elfedni a tényt, hogy valami kolosszális dolog mocorog a mélyben.
– Szektorok közötti áthangolás – jelentette ki az ellenőr, a hangja kicsit vékonyabb volt a megszokottnál. – Teljesen rutinszerű eljárás, a raktári rend optimalizálásához elengedhetetlen. A rezonancia csupán… ipari visszajelzés.
Az utazóládához rögzített antikvárius a vibráció hatására akaratlanul is rángatózni kezdett. A hevederek nyikorogtak a mozdulataira, s az arcán halványan átszaladó remegés már nem is a félelemtől, hanem valamilyen belső, gépszerű impulzustól eredt. Szemei tágra nyíltak, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy beragadt fogaskerék kattanását lehetne hallani a torkából a gépies köhintés helyett. A tekintete még mindig a volt ügyfélen pihent, aki most már a mélyraktár hivatalos könyvtámasza volt.
A zúgás egy pillanatra megállt, mintha a rendszer levegőt venne. Az ellenőr fellélegzett, és megpróbált egy hivatalos mosolyt villantani, de az arca csak egy rándulásra volt képes. Ekkor azonban a padló egy része, éppen az antikvárius utazóládája alatt, halk sistergéssel lefelé kezdett süllyedni, a környező polcsorokkal együtt. A hevederek megfeszültek, és az antikvárius a bőrönddel együtt lassan, méltóságteljesen – vagy inkább könyörtelenül – megindult a mélybe, a következő, kiegyenlítésre váró szektor felé. Egy utolsó, gyenge, gépies kattanás hallatszott, mielőtt eltűnt volna a sötétségben, maga után hagyva egy hűvös, fémes huzatot és egy alig észrevehetően libegő sárgaréz bárcát a helyén.