349/2. A beosztott leltárjelzés — A tartóelem szilárdsága

A sárgaréz csilingelésre az ellenőr csupán a szemöldökét húzta fel, de nem állt meg. Egyetlen rutinos mozdulattal a frissen iktatott *Készlet* – aki nemrég még méltatlankodó ügyfélként lépkedett – vállára csapott. A szerencsétlen flótás teste már teljesen felvette a tölgyfa állványok merevségét, karjai derékszögben megrekedtek a levegőben.
– A négyes kategóriájú könyvtámaszokból mindig hiányunk van – jegyezte meg az ellenőr szinte elégedetten, miközben az antikvárius gépies nyikorgással igazított egyet az utazóláda hevederein. – A szerves állomány szerencsére kiválóan bírja a terhelést, feltéve, ha nem éri őket nem kívánt pára.
Az antikvárius nehézkesen előrelépett, és a volt ügyfelet – mint valami kissé imbolygó kabátakasztót – a legközelebbi polcsor széléhez támasztotta. A Rendszer belső logikája szerint a dolog teljesen rendben lévőnek tűnt: ha valaki nem tudja megfizetni az iktatás díját, legalább a fizikát szolgálja a stabilitásával.
Az ellenőr elővett a zsebéből egy apró, csiszolt üvegcsét meg egy finom szőrecsetet, majd gondosan leporolta a volt ügyfél szögletesre merevedett könyökét. Meggyőződése volt, hogy a leltári egyensúly helyreállt, s a raktár automatizált rendjét semmi sem zavarhatja meg.
A polcsorok sötét mélyén azonban a harangjátékot követően nehéz, fémes csikorgás támadt. A padlólemez alatt egy régen elfeledett behúzószerkezet fogaskerekei kezdtek lassú, elkerülhetetlen forgásba.