349/1. A porlepte polcok — Az automatizált leltár

A sötét raktárszektor porlepte polcai között sűrű, állott levegő fogadta a társaságot. A falak mentén végeláthatatlan sorokban álltak a kiszolgált, felhúzatlan óraszerkezetek. Egyik sem ketyegett már, mintha valamennyit egyszer s mindenkorra mentesítették volna az idő mérésének nyomasztó kötelezettsége alól.
A szektor sarkából előbukkanó ellenőr száraz pukkanással egy sárgaréz csipeszt pattintott a legközelebbi polc szélére. Munkaköri kötelességeit végtelenül pragmatikusan kezelte: fel sem merült benne, hogy a frissen beérkezett ügyfelet sajnálja. Ehelyett az utazóládához rögzített antikvárius felé intett, aki kényelmetlen, szögletes léptekkel gurította közelebb a nehéz faházat.
– A leltári bejegyzés hiánytalan – recsegte az ellenőr, miközben végighúzta ujját a legközelebbi rugóházon. – A tétel feszültségszintje a megengedett minimális határértékre süllyedt. Ezennel raktári berendezési tárggyá nyilváníttatik.
Az ügyfél megpróbált tiltakozni, de a torkából csupán egy halvány, fémes szisszenés jött ki, mint amikor egy elhasznált szerkezet kiereszti az utolsó feszességét. Az antikvárius, homlokán a még friss bélyegzővel, gépies mozdulattal nyújtott át neki egy megsárgult iktatólapot. A lap alján, a tulajdonos neve helyén már csak egyetlen szó állt: *Készlet*.
A távolban, a folyosó sötét mélyéből egy apró, sárgarézből készült harangcsillár halk, üveges csilingelése törte meg a csendet.