348/5. A mechanikus feszültség — Az örökös iktatás díja

A sárga jelzőlámpa szakadatlanul lüktetett, groteszk árnyékokat vetve a nyirkos falra. Az ügyfél mellénye alól érkező halk ketyegés ideges, szaggatott dörejbe fordult át, amely már a saját mellkasában is visszhangzott.
„Kérem a fennmaradó mechanikus komponenseit,” zúgta az ellenőr reszelős hangon, és a guruló láda mélyéről egy apró, sziszegő kar nyúlt ki, mint egy éhes rovar csápja.
Az ügyfél remegő ujjakkal kapta ki mellényzsebéből a dédapjától örökölt, aranyozott óraszerkezetet. A gondosan kimunkált, apró szerkezet a markában pulzált, mintha saját, rejtett ritmusa lenne. Habozva nyújtotta át, s a kar azonnal elragadta tőle. Egy mély, fojtott szisszenés kíséretében a Rendszer magába szippantotta az apró rugók és fogaskerekek feszültségét. Az ügyfél egy pillanatra úgy érezte, mintha a saját pulzusa is lelassult volna, mintha egy láthatatlan teher nehezedett volna rá, amely elvette tőle a hajtóerőt.
Az antikvárius, homlokán a viaszpecsét baljósan csillogott a derengő fényben, gépies mozdulattal mutatott a sárgaréz kulcsra, mely egy falra rögzített rozsdás kampón lógott. Az ügyfél, a bénító fáradtság ellenére, ösztönösen kapott a kulcs után, s a szemközti falon lévő, alig észrevehető rézkilincshez illesztette. Halk kattanással nyílt ki egy újabb vasajtó.
Nem a kinti világ, nem a remélt szabadság várta azonban. Csak egy másik, még sötétebb raktárszektor, tele mozdulatlan, poros óraszerkezetekkel, melyek mind csendben, feszültség nélkül, örökre beiktatva pihentek. Az antikvárius fémes zörgéssel elfordult, s az ügyfél egy pillanatra úgy érezte, mintha az ő homlokára is ráégettek volna valamit, egy láthatatlan bélyeget, a mechanikus feszültség díját.