348/1. A gyanútlan ügyfél — A pontosság ára

Az antikvárius lábai tőle teljesen függetlenül, mértani pontossággal mozdultak meg. A nyakára feszülő rézkapocs apró elektromos tüskéi ütemesen bizseregtek, levezényelve minden egyes lépést a nyirkos betonpadlón. Mielőtt még fejben átgondolhatta volna a saját kétségbeejtő helyzetét, a torka automatikusan köszörülte meg magát, és a szájából gépies, dallamtalan szavak törtek elő.
– Üdvözlöm a Mélyraktár iktatói körzetében. Kérjük, készítse elő a benyújtandó szállítmányt és a kapcsolódó illetékbélyegeket!
A csikorgó szállítószalag szélén álló új jövevény megriadt a határozott fellépéstől, majd gyorsan visszatolta az orrára szögletes pápaszemét. Egy kopott, kötözőzsineggel átpántolt kartondobozt szorongatott a mellkasához. Láthatóan megkönnyebbült, hogy a sötét földalatti csarnokban végre egy hivatalos közeget talált, még ha annak homlokán a frissen ütött rézbélyegző kissé szokatlan díszítésnek is tűnt.
– Ah, végre valaki! – rebegte a látogató, miközben óvatosan közelebb lépett a forgókorong széléhez. – A felső szintről küldtek le. Azt mondták, ez az egyetlen hely, ahol még hitelesítik a régi faliórák rugós szerkezetét. Rendben van a bélyegzője? Olyan… nedvesnek látszik.
Az antikvárius elméje kétségbeesetten próbált üvölteni, hogy „Fuss, te bolond!”, de az arcizmai helyette csupán egy szigorú, hivatali mosolyra húzódtak vissza. A rézhuzalok megrántották a jobb karját, amely nyílegyenesen mutatott az utazóláda szélére rögzített mérlegtálcára.
A mélyben pihenő utazóláda belsejéből ekkor halk, elégedett horkantás hallatszott, mint aki végre kényelmesen elhelyezkedett a bársonyon. A dobozból, amit az új ügyfél a kezében tartott, éles, fémes ketyegés indult meg.