342/4. A réz tapogatózás — Az automatizált mintavétel

Az Új Vevő egy pillanatra elfeledkezett a szirupos táblagépről. A tágra nyílt szemek gyorsan szűkültek, ahogy az agya már dolgozott is a képtelenség magyarázatán. „Moduláris diagnosztikai kar,” suttogta, mintha a hangos kimondás szavatolná a megnevezés helyességét, holott egyértelmű volt, hogy valami… másról van szó. „Valószínűleg egy automatizált mintavételi egység a falazat anyagfáradásának mérésére.” Természetesen. Hiszen mi más lenne. Elméjében már kereste is a megfelelő űrlapot az „ismeretlen bio-mechanikus detektáló egység” bejelentéséhez, egy rutinjellegű, háromoldalas dokumentumot, melynek kitöltése nyilvánvalóan megoldja a helyzetet.
A réz csáp, mintha valami megmagyarázhatatlan, falon belüli protokoll szerint működne, finoman megrezzent, majd lassan, már-már sértő méltóságteljesen kinyúlt a táblagép irányába. Nem ragadta meg, nem is támadta meg. Ehelyett óvatosan megkocogtatta a szirupos képernyőt a pulzáló rézgombbal. „Rezgésalapú adatbeviteli kísérlet,” vonta le a következtetést Az Új Vevő, miközben a ragacsos nedűt a nadrágjába, majd onnan a zsebkendőjébe próbálta törölni, ami csak tovább rontott a helyzeten.
A falból eközben egyre hangosabb, sziszegő és nyögő hangok törtek elő, mintha egy túltöltött kávéfőző és egy elkeseredett bálna akart volna megküzdeni a gravitációval. A szirupáradat is fokozódott, most már nem csak a táblagépet, de Az Új Vevő gondosan rendszerezett aktatáskáját is ellepte, ami riasztóan kezdett hasonlítani egy mézbe fagyott bogárra.
A réz csáp, elvégezve a „mérését” – vagy amit annak vélt –, visszahúzódott a repedésbe, de a pulzáló rézgomb még egy pillanatra megvillant a sötétben. Egy villanás volt csupán, mint egy rejtélyes ígéret, vagy egy utolsó, elkeseredett figyelemfelhívás, mielőtt végleg elnyelte volna a fal mélye.