337/4. Az adminisztratív pác — A Szilva Protokollja

A repedés mélyéről a halk *kattanás* ritmikussá vált, mintha egy láthatatlan irodista gépelne a föld alatt. A fémes csillogás egyre markánsabban rajzolódott ki: egy sor apró, egymásba illeszkedő fémkar, melyek finoman mozdultak, mint egy rég elfeledett óramű fogaskerekei. Az illat, amely korábban „szilva szellemét” súgta az Új Vevőnek, most egyre inkább egy poros, régi irattár szagára emlékeztetett, ahol évszázados akták dohosodtak, némi kénes mellékzöngével. Mintha az ecetes szilva valójában a hivatalos dokumentumok tartósítására szolgáló, elavult vegyület lett volna.
„Látja!” – kiáltott fel az Új Vevő, szinte táncot lejtve a padlón. „A gépezet dolgozik! Képzelje el, az évszázadok során felgyülemlett savanyúság most mozgásba lendül! Egy rejtett kulináris automata, mely a legfinomabb ízeket destillálja!” Arcán a felfedezés extatikus öröme tündökölt, miközben az Antikvárius egyre nagyobb aggodalommal fordult a térkép felé.
Az Antikvárius ujjai a térkép adminisztratív jelölésein siklottak. „Gyűjtőállomás… archiváló terminál…” – mormogta, miközben a mélyből egyre hangosabb, szinte ciripelő *zizegés* kísérte a kattogást. A repedés szélei mentén apró, fémszálak kezdtek kiemelkedni, vékonyan, majd egyre vastagabban, mintha egy mechanikus tintahal nyújtaná ki a karjait. A porszemek már rendezett sorokban vonultak.
A fémkarok hirtelen megálltak, majd egy utolsó, határozott *puffanással* egy apró, sárgás lapot löktek ki a repedésből. A lap lassan, ünnepélyesen emelkedett a levegőbe. Az Új Vevő azonnal felkapta. „Egy recept! Egy elveszett… kulináris protokoll!” – lihegte.
Az Antikvárius azonban letörte a lelkesedését. „Nem recept.” A lapon, vastag, régi betűkkel, egy hivatalos bejegyzés állt: „337/4. sz. Szilva Fenntartási Protokoll. Tárgy: Kulináris Gyámság 007-es tétel. Státusz: Megújítva. Érvényesség: következő millennium végéig. Megjegyzés: Az aromás adagolás biztosítása folyamatos.” Aláírás: „A Főkönyvelő, az Örökös Páclé Hivatala”.
A „szilva szelleme” tehát nem étel volt, hanem egy bürokratikus tétel, melynek létezését évezredes adminisztratív mechanizmusok tartották fenn. A „kulináris gyámság” nem ínyenc titokra, hanem egy bonyolult, illatosított nyilvántartási rendszerre vonatkozott. A padlóból áradó, szilvaillatú gőz nem más volt, mint az automatikus jegyzőkönyvek tartósítására és a rendszer illatosítására használt, archaikus tinta és párologtató szer mellékterméke. Az Új Vevő arca elfehéredett. A Főkönyvelő, az Örökös Páclé Hivatala – ez volt a „géniusz”.
A sarokban, az Utazóláda mélyéből eközben egy halk, de megkülönböztethető *kattogás* hallatszott, mintha valami újabb dokumentum készülne a mélyben, egy másik ügyiratot rendezve el a végtelen archívumban.