Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
287/6. Az ezüst szorítás — A felfelé bukás
– Ne mozduljanak! – sziszegte az Antikvárius, miközben a vörös tinta lassan szivárgott le a szemöldökéről. – Ha nem mozgunk, selejtnek néznek. A selejtet nem tűzik össze.
– Késő! – nyöszörögte az Új Vevő, és megpróbált elhátrálni, de a cipője cuppogva beleragadt a rózsaszín papírtömb rostjaiba.
A két gigantikus ezüst kígyó nem mutatott kegyelmet. Fémes csikordulással csúsztak át a tintatócsán, egyenesen a megrémült csoport felé. Mr. Henderson behunyta a szemét, felkészülve a biztos átdöfésre. Ám a várt fájdalom helyett csak egy hirtelen, jéghideg rántást éreztek. A fémkapcsok nem fúródtak beléjük; ehelyett precíz, bürokratikus kíméletlenséggel hurkolódtak a vörös festéktől ragacsos kabátgallérjaik köré, összefogva a négy férfit, mint egy hanyagul összerakott számlatömböt.
– Úgy tűnik, mégis archiválnak – suttogta a Köpcös úr, miközben a lába elszakadt a talajtól. – De hová visznek?
Az Antikvárius megkönnyebbülten fújtatott. – Ez a selejtező vágány. Nyugalom, uraim, a selejtet egyszerűen kiöntik a szemétkosárba. Onnan könnyen kijutunk a hátsó szobába.
Ez megnyugtató magyarázatnak tűnt, egészen addig, amíg a kapcsok hirtelen meg nem feszültek, és a gravitációt meghazudtolva, hihetetlen sebességgel rántották fel őket a magasba. Nem lefelé tartottak a süllyesztőbe, hanem felfelé, a mennyezet felé, ahol egy gigantikus, izzó asztali lámpa búrája derengett.
A lámpa nem világított, hanem szívott: a belsejéből áradó forró levegő vákuumként szippantotta be a lógó társaságot. A búra mélyén, a sötétben valami ütemesen derengett. Egy apró, kék fénycsík villódzott a fém foglalat rései között, mint egy apró, hívogató szempár.
– Késő! – nyöszörögte az Új Vevő, és megpróbált elhátrálni, de a cipője cuppogva beleragadt a rózsaszín papírtömb rostjaiba.
A két gigantikus ezüst kígyó nem mutatott kegyelmet. Fémes csikordulással csúsztak át a tintatócsán, egyenesen a megrémült csoport felé. Mr. Henderson behunyta a szemét, felkészülve a biztos átdöfésre. Ám a várt fájdalom helyett csak egy hirtelen, jéghideg rántást éreztek. A fémkapcsok nem fúródtak beléjük; ehelyett precíz, bürokratikus kíméletlenséggel hurkolódtak a vörös festéktől ragacsos kabátgallérjaik köré, összefogva a négy férfit, mint egy hanyagul összerakott számlatömböt.
– Úgy tűnik, mégis archiválnak – suttogta a Köpcös úr, miközben a lába elszakadt a talajtól. – De hová visznek?
Az Antikvárius megkönnyebbülten fújtatott. – Ez a selejtező vágány. Nyugalom, uraim, a selejtet egyszerűen kiöntik a szemétkosárba. Onnan könnyen kijutunk a hátsó szobába.
Ez megnyugtató magyarázatnak tűnt, egészen addig, amíg a kapcsok hirtelen meg nem feszültek, és a gravitációt meghazudtolva, hihetetlen sebességgel rántották fel őket a magasba. Nem lefelé tartottak a süllyesztőbe, hanem felfelé, a mennyezet felé, ahol egy gigantikus, izzó asztali lámpa búrája derengett.
A lámpa nem világított, hanem szívott: a belsejéből áradó forró levegő vákuumként szippantotta be a lógó társaságot. A búra mélyén, a sötétben valami ütemesen derengett. Egy apró, kék fénycsík villódzott a fém foglalat rései között, mint egy apró, hívogató szempár.
Ebben a részben
Szereplők
- a-kopcos-ur
- az-antikvarius
- az-uj-vevo
- mr-henderson
Helyszín
- fo-helyszin
Előző jelenet szereplői
- a-kopcos-ur
- az-antikvarius
- az-uj-vevo
- mr-henderson
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.