277/3. A kék zseton próbája — A félreértett szabadkártya

Az új vevő felegyenesedett, és a hüvelykujja alatt forgatni kezdte a hűvös korongot. Az Antikvárius nyájasan széttárta a karját, mintha egy gondosan előkészített marketingakció újabb elégedett ügyfelét üdvözölné a küszöbön.
„Milyen figyelmes a városüzemeltetés! Úgy tűnik, a csatornahálózat szigorúan visszajárót ad a kellemetlenségekért” – jegyezte meg Mr. Henderson, miközben gyanakvóan méregette a kirakat üvegén túl, bíborszínű fejjel ziháló köpcös urat.
Az új vevő határozott léptekkel lépett be az antikvárium ajtaján. Tekintete a kirakat mellett emelkedő, sárgarézből és üvegből épült szerkezetre szegeződött, melynek oldalán egy szűk, kékesen derengő nyílás lüktetett. A jelenlévők számára teljesen nyilvánvalónak tűnt a szándék: ez a zseton bizonyára a vészkioldó. A bámészkodók elcsendesedtek, fojtott lélegzettel várva, hogy a szerkezet visszaszívja a vákuumot és szabadon engedje az önkéntes kiállítási tárgyat.
Az új vevő magabiztos mozdulattal a nyílásba csúsztatta a kék korongot. A gép mélyén nem fém alkatrészek koccantak, hanem egy elégedett, szintetikus sóhaj hallatszott, majd a kijelzőn villogni kezdett egy ártalmatlan felirat: „Frissítő csomag aktiválva.”
A bámészkodók megkönnyebbülten felsóhajtottak, arra számítva, hogy az üvegfülke most rögtön leereszt. A dobozban azonban nem a zár nyílt ki, hanem egy finom porlasztófej lépett működésbe, amely édeskés, levendulaillatú gőzzel árasztotta el a pánikoló köpcös úr szűkös fülkéjét.
A kirakat szélén egy apró, réz hangszóró halk, mechanikus kattanással bekapcsolódott, és lágy, hárfás altatódalt kezdett mormolni a járda felé.