277/2. A csatorna ajándéka — A guruló zseton

Az új vevő tekintete mélyen a rácsba fúródott, ahogy a kékes fénysugarak egyre intenzívebben villództak, mintha valami kintről próbálna befelé kommunikálni. Enyhe, mechanikus zúgás kísérte a fényjelenséget, amely lassan, de egyre határozottabban felerősödött a járda alatt.
Ekkor, egy alig észrevehető résen keresztül, közvetlenül a masszív vasrács alól, egy apró, tökéletesen sima, kékesen irizáló korong kúszott elő. Lassan gurult a nedves aszfalton, mint egy elveszett gomb, mielőtt megállt volna az új vevő lábfejénél, halvány, belső fénnyel világítva.
Mr. Henderson finoman megköhintette magát. „Egy újabb fizetőeszköz, gondolom. Az ember azt hinné, a készpénz lassan teljesen kihal, de láthatóan vannak még alternatív megoldások.” – jegyezte meg szárazon, a kirakatban fuldokló köpcös úr felé pillantva, akinek arca már a mélybíbor szilva árnyalatait öltötte magára.
Az Antikvárius mozdulatlanul, de érezhető érdeklődéssel figyelte a földön heverő különös zsetont, mintha egy ritka érmét vizsgált volna, amelynek eredete és értéke még teljesen ismeretlen. A járókelők többsége azonban már a köpcös úr látványos „előadására” koncentrált, amelynek izgalmát a vákuumszivattyú egyre hangosabb zúgása is emelte.
Az új vevő lehajolt, és felvette a hűvös, kékesen izzó korongot. A súlya szokatlanul könnyű volt, a felületébe pedig egy apró, stilizált, nyitott ajtó képe volt vésve. Ahogy a zseton elhagyta a járdát, a rács mélyéből egy halk kattanás hallatszott, mintha valami nehéz szerkezet visszahúzódott volna a sötétbe, várva a következő „belépőre”, ami talán sosem gurul elő.