265/1. A térképkereső — Az eltolódott súlypont

Mr. Henderson idegei, melyek az előző „tranzakció” során már vékony cérnává zsugorodtak, ismét megfeszültek. Egy mély levegőt vett, ami inkább tűnt fulladásnak, mint megnyugtató belégzésnek, és megpróbált a kőarcú boltos megszokott maszkja mögé bújni. Az új vevő egy középkorú hölgy volt, akinek a léptei a bolt recsegő padlóján meglepően határozottak voltak. Egyenes derékkal állt, tekintete kíváncsian pásztázta a poros polcokat, mintha valami rendkívül fontosat keresne egy rég elfeledett sarokban.
„Jó napot kívánok!” – préselte ki magából Mr. Henderson, hangja enyhén rezgett. – „Miben segíthetek?” – A szavak, bár udvariasak voltak, egy titkos kódként is funkcionáltak. Minden tekintet, minden mozdulat, a hölgy vállának finom íve, a fejének enyhe billenése, mind-mind apró adatpontokká váltak Mr. Henderson tudatalattijában. A bolt hangulata, mely eddig is feszült volt a forgalmas nap miatt, most még súlyosabbá vált a kimondatlan ígéret, a küszöbön álló, láthatatlan csere okán.
A hölgy, aki valószínűleg csak egy régi receptkönyvet vagy egy ritka kiadású verseskötetet keresett, észre sem vette a levegőben vibráló különös energiát. „Egy régi atlaszt keresek” – mondta, hangjában a praktikum és a nosztalgia furcsa keveréke csengett. „Valami olyasmit, ami még nem digitalizálódott. Ahol a hegyek még tényleg hegyek, és nem csak színes vonalak.” Miközben beszélt, óvatosan felemelte a kezét, hogy megigazítsa haját, közben pedig egy pillanatra elbizonytalanodott a súlypontjában, szinte észrevehetetlenül.
Mr. Henderson tekintete azonnal a hölgyre tapadt, mintha egy láthatatlan skála billenésének szemtanúja lenne. Egy apró, fémes zörej érkezett a hátsó szoba felől, mintha a bábu most igazodna egy láthatatlan erőhöz, de valószínűleg csak az öreg épület rezdült meg. „Atlasz, persze” – mondta Mr. Henderson, elkapva a pillanatot, miközben agya már a bioelektromos adatok, a pózok és tartások komplex algoritmusaival zsongott. „Pontosan tudom, mire gondol. Kövessen, kérem. A földrajzi részlegünk… nos, az *kiemelkedő*.”
Elindult a bolt mélyebb részei felé, ahol a napfény már csak ritkán érte el a polcokat. Minden lépésénél érezte a bábu hideg, fém testének jelenlétét a hátsó szobában. A fémbe zárt egyensúly várakozott, egyre türelmetlenebbül. A vevő adatai már gyűltek, a bábu már készülődött. De az igazi „levétel” pillanata, a súlypont átadása még előttük állt. Egy régi térkép, egy új térkép, mindegy volt. A lényeg az volt, hogy a vevő elégedetten távozzon. És főleg: *egyensúlyban*. Vagy anélkül. A mérleg billent. Egy finom, csillogó toll esett le a pultról a padlóra, jelezve, hogy a dolgok elmozdultak.