262/3. A leltári egyenleg — A kiállítási garancia

A szövetes zizegés forrása hamar megmutatkozott. Az új vevő, aki alig néhány perccel ezelőtt még az elégedettségi kérdőív apró betűs záradékait böngészte, most teljesen mozdulatlanul állt a rezes állványok árnyékában. Zakójának finom gyapjúszövete magától bomlott szálaira, majd mint egy láthatatlan, türelmes szövőszék fonalai, szorosan rásimultak a szomszédos kiállítási darab állványára.
„A leltár nem tűri a felesleges lazaságot” – jegyezte meg Mr. Henderson szelíd, szinte atyai mosollyal, miközben ellenőrizte a réztáblára karcolott legújabb leltári számot. – „A vevő úr kérése maradéktalanul teljesült. A maximális elégedettséghez elengedhetetlen a tökéletes beilleszkedés. És bevallom, az úriember igazán prémium alapanyagnak bizonyult.”
Az Antikvárius torka teljesen kiszáradt. Remegő ujjakkal szorította a zsebében lapuló gombot, abban a hiábavaló reményben, hogy a hideg fém legalább valami apró kapaszkodót nyújt a valósághoz. A Köpcös úrra nézett, aki mostanra végleg felvette a legújabb kiállítási tárgyak merev, méltóságteljes tartását, belső alkatrészei pedig egyenletes, halk ütemben ketyegtek.
„De hát… mi történik itt?” – nyögte ki az Antikvárius, és tenni próbált egy lépést hátra.
Lába azonban nem mozdult. Mr. Henderson odalépett hozzá, és rendkívül finom mozdulattal kiemelte a gombot az Antikvárius merev tenyeréből.
„Semmi méltatlan, kérem” – biztosította őt Henderson, miközben a gombot az Antikvárius saját zakójának hajókájához illesztette. – „Ez a hiányzó elem volt az utolsó feltétele annak, hogy a raktárkönyv egyenlege nulla legyen. Ön nem a bolt tulajdonosa volt, drága barátom. Ön csupán a főszámvevő által lefoglalt, eddig hiányosan katalogizált fődarab.”
Az Antikvárius letekintett: a cipője alatt már nem a dohos padlódeszkák feküdtek, hanem egy finomra csiszolt, sárgaréz talapzat, amelynek élén frissen gravírozott név és egy véglegesnek tűnő leltári szám csillogott.
A mélyraktár távoli, sötét sarkából ekkor egy halk, éles csengő hangja ütötte meg a csendet — valaki odafent kinyitotta az utcafronti ajtót, és megfontolt léptekkel megindult lefelé a csigalépcsőn.