262/1. Az új kiállítási tárgy — A csörgő bélés

A kék üvegszem, egy nem kívánt zafír a porban, megállt a legalsó lépcsőfokon. Mr. Henderson elegáns mozdulattal áthágta, mintha csak egy makacs porcicát kerülne. Tekintete a frissen elkészült, sárgaréz tónusú „új vevőn” időzött, aki most már valóban tökéletes mintadarabként állt a mélyraktár penészes, de rendezett polcai között. Egy újabb beteljesült elégedettség.
Henderson ajkán elégedett mosoly játszott. „Kifogástalan kivitelezés,” mormolta. „Az elégedettség garanciája minden esetben beválik. Látják, Uraim? Nincs szükség különösebb fortélyra, csupán a maximális pontszámra.”
Az Antikvárius ujjai, immár hús-vér valójukban, hideg verejtéktől nedvesek voltak. Az újonnan szerzett stabilitás ellenére a látvány minden korábbinál élesebben emlékeztette saját, törékeny létezésére. A Köpcös úr pedig… ő mozdulatlanul állt, nyitott zakójával, mely alatt a finoman kidolgozott fogaskerekek rendszere csendesen, de feltűnően zörgött. Olyan volt, mint egy nyitva felejtett zsebóra, melynek mechanikája a világ elé tárult.
„Nos, Köpcös úr, a leltár maga is fejlődik,” folytatta Henderson, mintha egy rutinellenőrzést végezne. Odalépett a Köpcös úrhoz, és finoman megérintette az egyik fogaskerekét. Az apró érintés hatására a mechanizmus hirtelen felgyorsult, és egy tompa, ütemes kattogás hallatszott a férfi mellkasából. A Kopcos úr szemei tágra nyíltak, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Henderson elégedett csettintéssel távolodott el. „Azt hiszem, ez a kiegészítés sokkal praktikusabb. És sokkal tartósabb is. Ugye, Antikvárius?” – kérdezte, pillantását a reszkető Antikváriusra szegezve. Az Antikvárius csak bólintani tudott. Aztán valahol a raktár mélyéről, egy távoli polcról halk, fémkocogás szűrődött ki, mintha valaki aprólékosan, ütemesen rendezgetné a tökéletesen elégedett kiállítási tárgyakat. Egy újabb, rozsdás rézszínű gomb gurult elő, megállva az Antikvárius lábánál.