253/1. A H betű — Az automata üdvözlet

Az Antikvárius, kezében a már szinte anakronisztikusnak tűnő, eredeti üres aktatáskával, merő tekintettel figyelte a forgó, réz Henderson-torzót. A „HIÁNY” szó kattogó ritmusa most már nem is hangzott olyan abszurdnak, inkább egyfajta kozmikus gépezet szívverésének tűnt, amely a bürokratikus univerzumot tartja mozgásban. Henderson úr, a hiányzó modul, valójában a hiány *forrása* lett. Micsoda előléptetés!
A tekintete végül a vadonatúj, fényes fémtáskára esett, amely hívogatóan tátongott a torzó mellett. Az Antikvárius, aki mindig is tisztelte a funkcionalitást, még akkor is, ha annak értelme épp a felfoghatatlanság határán táncolt, érezte, hogy ez az új tárgy kulcsszerepet játszik az elborult szimfóniában. Óvatosan letette a saját, most már csupán emlékként szolgáló aktatáskáját a porba. Ennek a „gyűjtőedénynek” a funkciója már lejárt, hiszen a hiányt már nem kellett gyűjteni, hanem kezelni, továbbadni vagy éppen újratermelni.
Az új táska, ellentétben az övével, nem mutatott semmilyen jelet a múltról. Makulátlan volt, hideg tapintású és gyanúsan céltudatos. Közelebb lépett. A táska belsejében egy apró, rézből készült retesz látszott, valamint egy finoman kidolgozott, talán egy lánchoz tartozó, apró kampó. Mintha valaki gondosan előkészítette volna egy rituáléhoz.
Ekkor egy halk, de határozott sziszegés hallatszott a forgó platform felől. A mechanikus Henderson, aki eddig csak monotonon ütötte a pecsétet, most egy pillanatra megtorpant. A vörös fény pulzálása felgyorsult, és a kattogás egy ideig szünetelt, mielőtt egy új, mélyebb rezonanciával folytatódott. Nem a „HIÁNY” szó ütődött a papírra, hanem valami sokkal személyesebb. A platform tetején, közvetlenül Henderson torzójának „szíve” fölött, egy újabb rézkar nyúlt ki, és egy apró, összetekert papírfecnit dobott az új aktatáskába. Ezen a fecnin nem a „HIÁNY” szó állt. Hanem egy név. Henderson úr nevének egyetlen kezdőbetűje. H. A rendszer kérte a következő „hiányzó modult”? Vagy csak… üdvözölte az Antikváriust a klubban?